Köszönetnyilvánítás szerű

 Hát srácok, nem is tudom, hol kezdjem. Ezt általában csak kevesen szokták elolvasni, hiszen ugyanarról szól körülbelül mindegyik. Hogy mennyire fontos számunkra az írás, ez a történet, az olvasók... De basszus, ez van.:D Én is kötelességemnek érzem ezt már nem először leírni, pedig tudom, már annyiszor hangoztattam, hogy szerintem ti unjátok a legjobban, akiknek amúgy szól a hálám.^^" De kezdeném az ,,érdekességekkel", hogy azért mégse legyen annyira snassz az egész, ha már így nekikezdtem.c:

 A történetet egy kék füzetbe kezdtem el. Csupán a prológust írtam le, magamat akartam megjeleníteni a sorokban, hiszen bele vagyok zúgva a férfinemű főszereplőbe, Mike-ba, de körülbelül ugyanolyan lehetetlen a helyzetem, mint Angie-nek, a nevelt lányának. Ha már itt tartunk... Az Angel név úgy jött, hogy random rákiáltottam a mellettem ülő osztálytársamra, hogy milyen angol név illene rám. Azt mondta, Angie, hát így lett Angyalka a főszereplőnk, aki bevallom, a végére már rettenetesen irritált, de egyszerűen nem tudtam sehogy se szimpatikussá tenni úgy, hogy a történet valósághű maradjon. Az egész egy szimpla fanfictionnak indult. Semmi extra célom nem volt vele, csak hogy kicsit szenvedjen egy másik csaj, velem együtt, hogy nem lehet Mike-é. Gonosz vagyok? Szerintem csak egy szimpla rajongó.^^ 

 Az egész történet 2015. január 6-án indult. Ekkor még nem voltak családon belüli szerelmes blogok, illetve nem volt sok. Én is egyet ismertem, és még csak nem is olvastam, csupán tudtam, hogy létezik, és hogy rengeteg emberből ellenszenvet váltott ki. Nem akartam, hogy bicskanyitogató, polgárpukkasztó legyen eme blog. Valóságszerűnek, és mégis mesebelinek álmodtam meg, már a legelején. Rajongtam Mike-ért, olyannak képzeltem el, amilyennek leírtam, túl tökéletes, tudom. És az a durva, hogy mégsem a kedvenc karakterem. Aki az egész történet során a legközelebb állt a szívemhez, az nem más, mint Adam. A maga hibáival, egy iszonyatosan szimpatikus szereplőnek mondanám, akivel bármelyik csaj szívesen barátkozna.:3 

 Eredetileg nem úgy terveztem, hogy meleg, hanem, hogy Angie-be szerelmes ő is, közben gondoltam meg magam. Semmiképp sem akartam sablonos történetet összehozni. Az úgynevezett OVA-t is csak a ti kedvetekért rittyentettem. Aztán végül is nem is lett olyan rossz.c:

 A cím valóban a Linkin Park - With You című számára utal, de ez is csak tök random ugrott be, sok mással együtt. Nagyon erősen gondolkoztam, mi legyen a címe. Mindenképpen dalcímet akartam, elvégre fanfictionról van szó. És amikor elneveztem a blogot, még a történetet se tudtam, úgyhogy valami teljesen random számra megvontam a vállam, és lepötyögtem ezt, ami ezek után maradt is. ,,Veled". Később rádöbbentem, azért valamennyire mégis illik a történethez.^^ Mint szövegileg, mint... Linkin Park.:D

 Azt hiszem, mindent elmondtam, ami a blog szempontjából érdekes lehet.^^ Most kitérek a lényegre, amit igazából több sorban kéne összefoglalnom, de úgyis egy szó lenne a lényege. Köszönöm! Tényleg. Hálás vagyok, hogy ennyi embernek tetszett az én fangörcsömből fakadó történetem. Köszönöm azoknak, akik rendszeresen hozzászóltak, ezzel kimutatva, hogy tényleg olvastak, és persze azoknak is, akik néha, hiszen ők is olvasóim. Annyira jó érzés ezt leírni. Olvasóim. Maga a tudat, hogy vannak... El nem tudom mondani. Tényleg csak egy szó létezik, amivel ki lehet fejezni a hálámat, és az a köszönöm marad. 

 De most áttérek egyes szám, első személybe, hiszen úgy mégis személyesebb. (meg aztán akarok egy drámai lezárást, no...) Nem a családodhoz, a barátaidhoz, hanem Hozzád beszélek, kedves olvasó. Ugyanis őszinte leszek, én ezt a történetet önerőből nem tudtam volna megírni. Szerettem, de magamat ismerve, csak néhány részig bírtam volna. De az, hogy itt voltál, olvastál, talán néha hozzászóltál erőt adott, és tudtam, írnom kell. Tulajdonképpen nem is egyedül írtam ezt a történetet, ha nagyon őszinte akarok lenni, hanem Veled.

OVA Másképpen

Közkívánatra itt egy alternatív befejezés is.^^ Személyem szerint én nem támogatom az ilyesmit, de nehéz elengedni ezt a történetet, és ez egy kis megnyugvás a számomra is, hogy mindent megtettem, hogy minél tovább benne maradjak.:3 Plusz... Egy kis hála Nektek!^^

 Az egyetemről hazafelé tartott, enyhén fáradtan, igyekezett végig odafigyelni az órán, mert nagy álma volt, hogy orvos lehessen, ha majd családja lesz. Nem is igazán koncentrált másra a tanuláson kívül. Voltak barátai, voltak, kiknek mesélhetett a problémáiról, mert bizony, előfordult, hogy enyhén megroppant a sok feladatban, de örült, hogy végre sikerült valamivel majdnem teljesen elnyomni szívében a múlt gyötrelmeit. Néha-néha visszatértek az emlékek, de szerencséje volt, hiszen valódi családjára is számíthatott. Az apja minden jóval ellátta, azt akarta, hogy minél könnyebb legyen neki feldolgozni a búcsút és a gyászt. Adam temetése után Angelnek könnyebb lett. Maga sem tudja miért, talán a végső megnyugvás, hogy barátja sose volt boldogabb. 

 Az új gimnáziumában sok új emberrel megismerkedett, akik befogadóak voltak és nyitottak Angie társaságára, aki ettől új erőre kapott. A múltjáról nem mesélt, csupán az apjának, akiben viszont tudta, száz százalékosan megbízhat. Nem volt szüksége semmire. Csak ahogyan így hazafelé bandukolt, kedve támadt elszívni egy cigarettát. Elvégre aznap volt a tizenkilencedik születésnapja, és még sosem próbálta ki. Nem érezte kínosnak, nem is kívánt rászokni. Csak most az egyszer érezni akarta tüdejében a füstöt. Vágyott a méregre, maga sem tudta miért. Így besétált egy közeli trafikba és vett egy dobozzal az egyik legolcsóbból, még ha el is szörnyülködött annak az árán is. 

 A közelében volt egy kisebb várrom, egy domb tetején, mely mindig csöndesnek mutatkozott a látogatók előtt. Arra vette most az irányt, hogy kicsit átgondolja a jelenjét és a jövőét, a múltját már nagyjából lezárta. Igaz, néha belé hasítottak a tépő emlékek, de nem volt benne folytonos bánat és hiányérzet. 

 Lassan bandukolt fel a dombon, mélyen szívta be a növények illatát, mert bár ősz vége volt, frissnek és üdének tűnt a természet, néhány megsárgult lombkoronát leszámítva. A dombtetőn leült, lógatta a lábát, figyelte a belátható városrészt. Hangulatosnak tartotta a pillanatot, tökéletes volt arra, hogy kicsit magába forduljon. Csak most az egyszer... Eszébe jutott, milyen szerencsés helyzetben van, milyen jól tette, hogy annak idején nem adta fel az életét. Eszébe jutott, hogy amíg csupán egy barátja volt, álmodni se mert arról, hogy valaha lesz több is. Nem is akarta, elég volt neki Adam. Lehunyta a szemét, majd könnyező tekintetét az ég felé emelte. Nem volt hívő, ám hitt abban, hogy ott van fent, és őt figyeli. Büszkén, biztatóan.

 - Most bűnözni fogok - suttogta, és kiemelte a kabátja zsebéből a cigarettát. Mikor kihúzott a dobozból egy szálat, akkor jutott eszébe, hogy nincs nála öngyújtó. - Picsába! - morogta idegesen, és zavartan körbenézett. Mellette nem messze egy éppen sört iszogató férfi ücsörgött. Úgy gondolta, talán ő meg tudja szánni, csak azt nem tudta, hogyan kell közeledni ilyenkor. Adsz tüzet? Van öngyújtód? Á, fogalma sem volt, úgy döntött, rögtönöz, bár sosem volt túl jó a véletlenszerű kommunikációkban. 

 - Ühm... - böködte meg az idegen vállát. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy meg tudnád-e gyújtani a...

 Ekkor a férfi meglepetten rápillantott. Angelnek elállt a szava, ugyanis egy régi ismerős nézett vissza rá.

 - A cigid? Magadnak is meggyújthatod, itt az öngyújtóm - nyújtotta át lazán, Angel pedig remegő kézzel vette el, le nem véve a tekintetét a férfiről.
 - Mike? - motyogta óvatosan. Ekkor, mintha az idegen eszében bevillant volna valami, zavarta leengedte a kezét.
 - Angel? - suttogta.
 - Jézusom - szólalt meg a lány. Az addig remegő lábaiból kifutott az erő, szédülve rogyott ülőhelyzetbe Mike mellé. - Én... Valójában nem is dohányzom, csak... Jézusom! - fejét tenyereibe temetve próbálta magát összeszedni, sikertelenül.
 Mike kezével végigsimított Angel karján, mire ő ösztönösen felpillantott.
 - Hogy megváltoztál... - jelentette ki halkan. - Gyönyörű vagy.
 Angel szégyenkezve elmosolyodott, és elmormolt egy halk köszönömöt. Agyában egyszerre cikáztak át az emlékek. Amikor Mike megölelte, megcsókolta, és majdnem elvette szüzességét. Azóta sem adta oda senkinek. Képtelen volt rá, mert legbelül megmaradtak benne az érzelmek, Mike-ot képtelen volt túlszárnyalni minden férfi. Valamiért még mindig égett benne a vágy, hogy egyszer majd együtt lesznek, még ha ezt szégyellte is bevallani. De most olyan őszintének érezte magát. Úgy gondolta, képes bármit bevallani, csak tartson még ki ez a pillanat.
 - Örülök, hogy látlak - mondta alig hallhatóan.
 - Hány éves vagy? - kérdezte hirtelen Mike.
 - Tizennyolc. Illetve, ma lettem tizenkilenc. Mármint... Hivatalosan - kezdte, majd rápillantott az órájára -, két perc múlva leszek annyi.
 - Megvárjuk - biccentett Mike, Angel pedig értetlenül meredt rá, majd előkaparta a cigarettás dobozkáját, hogy újat vegyen ki, mivel az előbbit zavarában elejtette.
 Remegő kézzel tette bele a szájába, és hosszú próbálkozások árán végül sikeresen meggyújtotta.
 - Ez borzasztó - emelte a szája elé a kezét, köhögve. - Inkább kidobom.
 - Dobd bele ebbe! - nyújtotta felé Mike az üres sörös dobozt. Angel szót fogadott neki, a férfi pedig először az órájára, majd Anigie-re emelte a tekintetét, és csupa őszinteséggel a hangjában így szólt:
 - Négy éve szerelmes vagyok beléd. Most már büszkén vállalom, hiszen nem vagyok az apád, és te sem vagy gyerek már. Nő lettél. Én pedig iszonyatosan boldog, hogy látlak. Enyhén kínosan érzem most magam... - nevette el magát halkan, a tarkóját dörzsölgetve -, de úgy éreztem, el kell mondanom. Nem várom el, hogy ezek után a nyakamba ugorj, sőt, nagy valószínűséggel már van, aki szeret téged. Más. Csak azt akarom, hogy tudd, az érzelmeim nem változtak. Küzdöttem ellenük, de túl sok időt töltöttünk el együtt ahhoz, hogy csak egyszerűen elfelejtselek. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy annak idején nem voltam elég bátor.
 - Csak van tartásod - szólt közbe Angel ingerülten, majd lesütötte a tekintetét. - Kínos helyzetbe hoztalak - motyogta, majd óvatosan visszapillantott, és mintegy mellékesen hozzáfűzte: - Egyébként nincs most senkim.
 Mike elmosolyodott.
 - Majd lesz - jelentette ki, és hirtelen felállt. Leporolta a nadrágját, és összenyomta az üres sörösüveget. - Örültem - biccentett.
 Mikor épp hátat fordítva elindult volna, Angel hevesen felpattant, és megérintette a férfi vállát.
 - Kérlek várj! - kiáltotta. - Azt hittem, már lezártalak, de nem igaz. Valójában minden nap gondolok rád. Az eszemben vagy, nem hagysz nyugodni. Szégyelltem, hogy képtelen voltam elfelejteni a történteket, de most hogy ezt elmondtad nekem, bevallom, kicsit megnyugodtam. Köszönöm az őszinteséged!
 Mike ismét elmosolyodott, és magához húzta a lányt, kiről lehullott a táska, karjai a férfi nyakát fonták körül. Szenvedélyes csókban forrtak össze, szívük egyszerre dobbant. Olyan volt számukra ez a pillanat, mint egy addig fogvatartott madár számára, az, ahogy a szeme előtt kinyitják a kalitka kapuját; hadd repüljön. Nem éreztek bűntudatot, már nem. Annyi mindent tettek volna még a csókon kívül is, de Mike féltette a lányt. Úgy tartotta karjaiban, mint egy értéket, hiszen nem akarta ismét elveszíteni. A pillanat számukra a teljes kiteljesedés volt, és bár a múlt összefonódott a jelennel, a legszebb jövőt ígérte nekik.
 Aztán elváltak egymástól. Mike óvatosan szántott végig ujjaival Angel haján, szeme csillogott a boldogságtól.
 - Ugye most már velem maradsz? - kérdezte halkan, csak úgy, hogy csupán a lány hallhassa.
 Angie elmosolyodott, és örömittasan felsóhajtott.
 - Veled.

VÉGE

Epilógus

 Felnőtt volt már, huszonnyolc éves. Épp munkából hazafelé tartott gyalog, mert bár volt jogosítványa, mégis úgy gondolta, hogy egy kismamának sem árt néha egy kis mozgás, hiszen ilyen állapotban az ember az ételt is jobban kívánja. Négy hónapos terhes volt még csak, de a hasa már kerekedett, mitől bár valamennyire megijedt, mégis elöntötte egy megmagyarázhatatlan gyönyör. Már nem csak az apja és a férje iránt érzett komoly szeretetet, hanem egy még fejlődő csecsemő iránt is. 

 Kellemes őszi nap volt. Bár kellőképpen elfáradt doktori munkájában, jól esett neki a séta. Ha nem vette volna körül városi forgatag, talán még nagyobb nyugalommal sétálgatott volna, de  a fülhallgatójából kiszűrődő zene elnyomta mindennek a hangját. A szél éppen hogy csak megsimogatta a fák leveleit, nem volt kedve csatát vívni, megcibálni ágaikat. A nap sütött, lágy meleget lehelt a belvárosra. 

 Angel egy kisbolt mellett haladt el. Gyomra egy korgással jelzett, furcsa ételkombinációkat kívánt enni. Nutellat uborkával, Oreot sajttal, bármit, csak legyen benne valami édesség. Így belépett az üzletbe, az eladó kedvesen fogadta. Nem voltak bent sokan, csak egy-két ember sürgölődött, hogy bevásároljanak hétvégére. Angel egyből a csokoládékhoz vette az irányt. Egy darabig kutakodott, majd felemelte a legnagyobb zacskó gumicukrot, amit talált. Amikor felpillantott, elállt a lélegzete. Előtte egy magas, enyhén őszhajú, apró szakállas és bajszos férfi bámult vissza rá. Angel elejtette a cukrot, és csak bámulta az urat, kinek barna szemét ezer közül is felismerné. Mike Shinoda állt vele szemben, teljes életnagyságban. Szíve heves dobogásba kezdett, remegése egész testén végigfutott. Köszöni nem mert, és nem is akart. Ha szeretett volna, se tudott volna kinyögni semmit. Csak bután állt, falfehér arccal. 

 - Leejtette - mutatott Mike az imént Angel által megkaparintott édességre.

 Angel zavartan megigazította kabátja ujját, és lehajolt a cukorért.

 - Köszönöm... - motyogta, és látta, hogy Mike felismerte, de egyikőjük se közeledett, pedig mind a kettőjüknek lett volna mondanivalója a másiknak. Mikor azonban a férfi szóra nyitotta volna a száját, egy idegen nő karolta át oldalról, és lehelt lágy csókot az arcára.

 - Mehetünk! - mosolygott rá kedvesen, szerelmesen. Csinos hölgy volt, és pár évvel biztosan fiatalabb Mike-nál, ám mégis rendkívül illettek egymáshoz.

 Angel megrökönyödve bámulta távolodó alakjukat. Boldog volt férjével, de valahol ott bujkált benne a féltékenység. Visszaemlékezett azokra az időkre, amikor csak ő volt neki, senki más. Amikor együtt mentek boltba, amikor ő nyomott cuppanós puszit az arcára, és eszébe jutott az is, mikor a férfi őt figyelte szerelmesen, kezét fogva, kétségbeesett tekintettel, hogy nem lehetnek egymásai. Tudta, hogy már boldog, teljes az élete. Minden úgy alakult, ahogy kellett, de szerette volna, ha legalább azt elmondhatná még neki, mennyire fontos volt neki, mennyi szép emlék köti hozzá.

 Ahogy kiléptek az üzletből, Mike még egyszer visszatekintett rá, ám az volt az utolsó pillanat, amikor látták egymást.

Nem győzöm elégszer megköszönni, hogy olvastok, ezért az ez után jövő alternatív befejezés után egy külön bejegyzést szentelek rá, hogy végleg elköszönjek ettől a történettől, és Tőletek! Ne haragudjatok, hogy végül így ért véget, én így álmodtam meg. Tudom, nem a legütősebb, tudom, többet is ki lehetett volna hozni belőle, de legalább kiderül, hogy mi lesz végül a számomra eléggé hisztis főszereplőnkkel.:D Na. Szóval... Hát... Még egyszer, utolsó előtti alkalommal; sziasztok!^^/

29. Búcsú és talákozás

Utolsó rész... Ne feledjétek, még hátra van egy epilógus, és ha nem hozom össze őket, akkor még egy.:"D Illetve egy köszönetnyilvánítással is tartozom nektek, azt hiszem...^^" Köszönök mindent!

 Hétfő reggel. Egész este meredten bámultam magam elé. Néha könnyezni kezdtem, néha lefeküdtem és a plafont bámultam, próbálva magamra erőltetni az alvást. Képtelen voltam rá, pedig sosem voltam fáradtabb ez előtt. Belefáradtam a sok sírásba, a tehetetlenségbe, az egész mindenségbe. Még nekem is megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata, pedig azelőtt mindig ellene voltam. Az előtt nem tudtam, milyen igazán magam alatt lenni. Az előtt még minden rendben volt az életemben. Nem voltam szerelmes a nevelőapámba, volt egy legjobb barátom, akinél kívánni se tudtam volna jobbat, és még csak gondolnom se kellett arra, hogy ezt az életet egyszer elveszítem. Pedig itt állok a vég kapujában, a valódi apukám bármely pillanatban megjöhet értem, engem pedig a legleharcoltabb állapotba fog látni.
 Hirtelen kopogtatnak, majd Mike nyit ajtót, és hangtalanul leereszkedik mellém az ágyra. Üveges tekintettel malmozó kezeit figyeli, küzd a szavakkal, látszik, hogy nehezen tud megszólalni. El nem tudom képzelni, mit akar mondani, de rettegek szavaitól. Nem szokása csak úgy rám nyitni, pláne nem hat óra táján.
 - Csak... Annyit akarok mondani... - kezdi, majd rám pillant. - Hogy sajnálom.
 Pislogva figyelem, nem igazán tudom, mire akar kilyukadni.
 - Képtelen vagyok elképzelni, mi lesz veled és velem ez után. Tudom, mi történt, és majd' elásnám magam szégyenemben, hogy segítség helyett csupán eltaszítalak magamtól, mintha nem is ismernélek - folytatja elkeseredetten. Hangján hallom, tényleg szégyenli magát a történtek miatt. - Pedig évekig én neveltelek, valódi gyermekemnek tartottalak, amíg beléd nem szerettem. Képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen, bekebeleztek. Úgy csináltam, mintha mi sem történt volna, pedig küzdöttem. Téptem magam, még ha tudtam is, ez nem segít. Az, hogy elmész, a legjobb döntés, még ha tudom is, bele fogok pusztulni a magányba.
 Meghatottan figyelem. Tekintetét szigorúan kezein tartja, nem képes a szemembe nézni. Engem viszont megnyugtat a tekintete, és tudom, nekem is mondanom kéne valamit, mert tartozunk egymásnak egy rendes búcsúval, ha már eddig nem igen volt rá lehetőség.
 - Köszönök mindent! - szólalok meg. - Megmentetted az életem, és sosem hagytál magamra. Mindig szeretettel gondoskodtál rólam, kívánni se tudtam volna jobb apát. Az, hogy szeretlek, maradjon az én szégyenem, te nem tehetsz róla, ahogy arról sem, hogy viszonozod az érzéseimet. - nyelek egyet, majd folytatom: - Tulajdonképpen ez az a helyzet, amit mindenki szeretne. Sok ember legnagyobb álma. Mi meg itt állunk, tehetetlenül, mert tudjuk, hogy a helyzet... Nem engedi, hogy...
 Nehezen nyögöm ki a szavakat, de Mike ezt egy mosollyal nyugtázza, és magához húz. Rég láttam őszintén mosolyogni, és bár ölelése rengeteg sebet tép fel bennem, valamiért mégis nyugtatóan hat rám. Jól esik az érintése. Egy kis elzárkózás az álomvilágomba attól a valóságtól, mely szétszakít belül. 

 - Részvétem! - suttogja halkan a fülembe. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy egy megnyugtató könnycsepp hagyja el. Talán az utolsó, talán az összeset kisírtam magamból, mert már képtelen vagyok többet elereszteni.
 Csengetnek. Mike feláll, és egy kis idő után én is követem példáját. Felpattanok, és magamra veszem az oldaltáskámat. Félve lépek ki a szobámból, tekintetemet a bejárati ajtóra tapasztom. Nem számítottam apukám korai érkezésére. Iszonyatosan izgulok, remegek, alig állok a lábamon. Most jövök rá, hogy mennyire fáradt is vagyok valójában.
 - Üdv! - köszön monoton hangon Mike, mikor kinyitja az ajtót.
 Egy jókedvű, középkorú, Mike-nál egy kicsivel alacsonyabb férfi toppan be. Sötétbarna hajára, és ugyanolyan kék szemére, mint az enyém, tisztán emlékeztem, de az arca nem maradt meg, pedig a korához és a múltjához képest igazán fiatalos.
 - Jó reggelt kívánok! Remélem, nem ébresztettelek fel titeket, már hajnalban elindultam, hogy minél előbb ideérjek - hadarja, és tekintetével látványosan engem keres. Mikor megpillant, széles vigyor ül az arcára, és egy könnycsepp gurul ki a szeméből. - Angel! Kislányom! - kiált fel.
 Félve előre sétálok. Nem tudom, hogyan kéne közelednem, de a barátságos kisugárzása egy ölelést hoz ki belőlem. Karjai védelmezően körbefonnak, száját boldog nevetés hagyja el. Még engem is mosolygásra késztet, és valahogy nem érzem úgy, mintha egy idegen karjaiban pihennék. Ő az apukám. A valódi! Eljött értem, és haza fog vinni!
 - Szia! - suttogom boldogan.
 Ő eltol magától, és belenéz a szemembe. Tekintetéből süt az, hogy mennyire örül nekem, hogy mióta várta már ezt a pillanatot. Az emlékeim vele kapcsolatban felerősödnek. Minden más elhal körülöttem, csak ő van az eszemben. Alig hiszem el, hogy újra látom, annyi év után!
 - Mehetünk, vagy még szeretnél búcsúzkodni? - kérdezi kedvesen, miközben végigsimít a karomon.
 Félve rápillantok Mike-ra. Mosolyog, de nem egészen őszintén. Tudom mit érez, ahogy arcára tekintek egyből eszembe jut, hogy most van itt a vég. Odamegyek hozzá, és őt is megölelem úgy, hogy szám a füléhez legyen közel. Halkan, hogy csupán ő hallja énekelni kezdek.
 - Hova mentél? Annyira hiányzol. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, mióta itt hagytál...
 Mike-nak, mintha bevillanna valami, ellök magától, és elsiet a bejárat melletti fiókhoz. Kiemel belőle egy CD-t és átnyújtja nekem.
 - Búcsúajándék - mondja mosolyogva. - Vigyázz magadra! Szeretlek...
 Bólintok, és az oldaltáskámba süllyesztem a CD-t. Odafordulok apához, akinél már a bőröndöm is ott van.
 - Indulhatunk? - kérdezi kedvesen.
 - Igen - biccentek. - A többi cuccomat majd utánunk viszik?
 - Igen, felfogadtam egy szállítót - felel.
 - Rendben - mondom, és még egyszer hátranézek. - Viszlát, Mike!
 Ő addig integet, amíg be nem csukjuk magunk mögött az ajtót. Szívem dobogása egyre hevesebb, ahogy kifelé haladunk. Apa autója viszonylag nagy, de Mike-énál nem jobb. Két bőröndöm egész' jól befér hátra. Én az anyósülésen foglalok helyet, apa pedig értelemszerűen mellettem. Beüzemeli a GPS-t, és elfordítja a slusszkulcsot. Magabiztosan vágunk neki a hosszú útnak.
 - Szeretnéd meghallgatni a CD-t, amit Mike adott? - kérdezi hirtelen, kedvesen egy kis csönd után. Bólintok, és átnyújtom neki. Mikor elindul a dal, nevetve kezdek el zokogni.

 Bágyadtan meredek ki az ablakon, szememből csurognak a könnyek, az emlékeim előtörnek, szét akarnak tépni. De nem tudnak. Tudom, hogy így kellett lennie. Tudom, hogy ez a szörnyű érzés természetes, és tudom, hogy idővel el fog múlni. Csak azt nem tudom, mi lesz ez után. Képes leszek-e még valaha úgy szeretni, mint Mike-ot szerettem? Képes leszek-e újra kötődni a biológiai apámhoz? Képes leszek-e feldolgozni Adam halálát, és találni egy új barátot, akiben ugyanúgy megbízhatok, és számíthatok rá, ha bajban leszek? Egyben biztos vagyok. Egy ilyen múlt után, a jövő már nem árthat nekem. Csak egyet kell tennem; feledni.

28. Azonos címzett

Sziasztok!^^/

Az a baj, hogy már megírtam az epilógust, és nincs kedvem nekiállni ennek a résznek.;-; De muszáj. Úgyhogy nagy küzdelmeim eredményének lesztek most szemtanúi, ugyanis nem egyszer kezdtem újra, különböző logikai rontások miatt.:"D
*pár héttel később*
Hetek óta ezt a szart írom.;-; Valami mindig megzavar benne.xD De ha ez meg van osztva, azt jelenti, nem kell tovább kínlódnom vele.c:ű
*pár órával később*
Még hátra van egy rész, és végül a kész epilógus.^^ Remélem, tetszeni fog ez a rész, ha már ennyit kínlódtam vele.:"D

 A hajnali nap sugarai ébresztenek ma reggel. Nagy a nyomás, utolsó napomat töltöm a városomban. Azt sajnálom, hogy nincs hétköznap, nem tudok végignézni azokon az embereken, akik egykoron az osztályomat jelentették, és most az idegen szót rájuk aggatni, ahogyan Adamre és Mike-ra is majd.

 Még csak öt óra van, de a gyomorgörcsöm nem hagy tovább aludni, így úgy döntök, kicsit körbejárom a dobozokkal teli, már egyáltalán nem barátságos szobámat. Az üres könyvespolcomat bámulva elönt valami megmagyarázhatatlan hiányérzet. A könyvek jönnek velem, de nem tudom, ugyanolyan élmény lesz-e az új lakhelyemen olvasni őket. Izgulok, bárhogy is próbálom takargatni. Nem tudom, mire számítsak, hogyan közeledjek majd az új osztálytársaim felé, vagy egyáltalán a valódi apukám felé. Ha megölelném, túl heves lennék? Ha nem, akkor meg túl tartózkodó? Egyáltalán hogy búcsúzzak?  Könnyek közt, vagy húzzam ki magam, és legyek erős? Semmit nem tudok, kétségbe vagyok esve.
 A falak már majdnem üresek, csak néhány kopott poszter van rajtuk, melyeken anime karakterek mosolyognak rám. ,,Régen mennyit néztem" - gondolom. - ,,Lehet, újra neki kéne állnom, hátha az javítana a kedélyállapotomon."
 Még egy darabig keringek a most rendetlen és személytelen szobámban, majd mikor megállok a telefonomnál és kihúzom a töltőt, rápillantok az órára. Még csak fél hat. Kintről beszűrődik valamiféle enyhe zaj, amiből arra következtetek, hogy Mike már ébren van. Kimegyek a szobámból, és tekintetemmel egykori nevelőapámat keresem, aki az étkezőasztalnál ül, előtte a dalszöveges füzete, mellette egy tányér zabpehely. Nekem rakta ki. Megremegek a gondolattól, és egy szó nélkül  helyet foglalok mellette, és nekiállok enni.
 - Hamar felébredtél - hallom hirtelen érzelemmentes hangját.
 - Igen - bólintok. - Izgatott vagyok a holnap miatt.
 - Megértem - mondja, rám sem emelve a tekintetét, és lapoz egyet a füzetében.
 - Hogyhogy már te sem alszol? - kérdezem félve. Bár tudom a választ, mégis érdekel a reakciója. Szeretném minél többször hallani, hogy hiányzom neki, ha már úgyis ez az utolsó alkalom, hogy az ő asztalánál reggelizhetek.
 - Rosszat álmodtam, és felriadtam - feleli természetesen, én pedig döbbenten meredek rá. Nem erre számítottam.
 - Értem - motyogom. - Köszönöm a reggelit! - nyelem le az utolsó falatokat, és bevonulok a fürdőszobába.
 Gyorsan elkészülök, így a szobám felé veszem az irányt, hogy facebookozzak egy kicsit. Régen jártam fent, így sok számomra érdektelen értesítést kaptam, akik pedig ismerőseim közt vannak, azokra szinte rá sem ismerek. Pedig nyolc évet töltöttem velük, az osztályom tagjai. Illetve voltak. Már nem azok többé, én pedig nem vagyok elkeseredve miatta. Egy hirtelen felindulásból úgy döntök, hogy nem csak a valóságban, de ezen a közösségi oldalon is megszüntetem a velük való ismeretséget, így egyenként el kezdek törölgetni mindenkit, akivel úgy érzem, úgysem tartom majd a kapcsolatot. Ahogy egyenként törölgetek, rádöbbenek, hogy tényleg alig vannak valódi barátaim. Szinte csak azokat tartom bejelölve, akiket neten ismertem meg, illetve... Adamet. Az idővonala szinte teljesen üres, még a profilképén is háttal áll a kamerának. Egy visszahúzódó srác képében mutatkozik itt, és ez rengeteg dolgot megmagyaráz. Hiszen még előttem is titkolózott, az állítólagos legjobb barátja előtt. De nem haragszom, miért tenném? Mindent megtett, hogy az itt töltött utolsó pillanataim szépek legyenek. És most mégis a hátam mögött kell hagynom. Erősen dobogó szívvel kattintok rá az ismeretség visszavonására, és amikor már látom, nincs az ismerőseim között, megrökönyödve csukom le a laptopom tetejét.
 A még falon maradt órám ketyegése ad alapzajt a gondolkodáshoz. Már unom, hogy agyamban ugyanazokat a köröket futom végig újra és újra, de az megnyugtat, hogy a cél mindig arra utal, hogy jól határoztam, így lesz a legjobb.
 Úgy döntök, elmegyek, hogy utoljára láthassam Adamet. A fejemben próbálom kitalálni, hogy miket mondjak neki, hogyan búcsúzzak úgy, hogy bár idegenekként kell élnünk, mégis emlékezetes legyek a számára.
 Ugyan kint süt a nap, de azért felveszek egy pulcsit, mert enyhén szeles az idő, és én viszonylag fázós vagyok. Nem viszek semmit, a telefonomon és a fülhallgatómon kívül. Próbálom magam kizökkenteni abból, hogy most épp búcsúzkodni készülök, ezért az egyik legvidámabb számomat választom odafelé hallgatásra. A Hollywood Undead No.5 című zenéjét. Bármennyire is szeretem, most mégis idegesít ez a fajta szabad stílus, ezért a rap rész felénél ki is nyomom. Nincs hozzá hangulatom, még kizökkenteni se képes, ezért inkább maradok a szél monoton zúgásánál, háttérzaj gyanánt. Ahogy autók elsüvítenek mellettem, nyomasztó érzésem támad. Szeretnék egyedül lenni, de most mégis minden tekintetet magamon érzek. Mintha üldöznének, és direkt vágnának a belső szavaimba azzal, hogy közvetlenül a közelemben haladnak el.
 Végül megérkezem, mély levegőt veszek, és bekopogok. Olyan idegennek tűnik ez a ház, pedig számtalanszor jártam már itt. Az egész annyira barátságtalannak és élettelennek mutatkozik előttem, és ahogyan édesanyja ajtót nyit, egy pillanatra megáll a szívem. Szeme vöröslik, könnyek gyülekeznek benne. Arca sápadt, mégis kipirult, haja pedig csapzott és rendezetlen. Beharapom az ajkam, és megállom, hogy ne kezdjem el faggatni. Biztos vagyok abban, hogy épp az apával vitatkoztak.
 - Szia... - motyogom zavartan. - Bocsánat a zavarásért, Adamhez jöttem.
 Az anyja félrelép és beenged. Mélyen a szemembe néz, és monoton hanglejtéssel így szól:
 - Adam nincs.
 Meglepetten nézek rá. Hiszen tudta, hogy jövök, hova mehetett?
 - Hol van? - kérdezem csodálkozva.
 - Adam nincs - ismétli az anyja kicsit hergeltebben, majd lerogy a kanapéjukra, és zokogni kezd. - Adam nincs! Adam meghalt! Meghalt a fiam... Meghalt!
 Kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem hiszek a fülemnek. El nem tudom képzelni, hogy ez most a valóság, hogy amit hallok, az komoly.
 - Tessék? - kérdezem motyogva.
 Az apja ebben a pillanatban lép ki a fürdőszobából, remegő kezével pisztolyát törölgetve. Hasonló állapotban van, mint a felesége, és amikor meglát, ő is sírni kezd. Semmit nem értek.
 Az anya képtelen szavakat kinyögni, csak megállíthatatlanul sír. Az apja a vállamra teszi a kezét, és mély levegővételekkel próbálja magát lenyugtatni legalább addig, amíg meg nem magyarázza a történteket.
 - Tudod... - kezdi, majd megtörli a szemét. - Nagyon szenvedett már. És... Bár nagyon fontosak voltunk neki, már nem tudta elviselni ezt az életet. A tudat, hogy elveszít téged, iszonyatosan kínozta. Adam... Fejbe lőtte magát.
 Nem hiszek neki. Nem akarok hinni neki. Először nevetés tör fel belőlem, majd amikor látom a tekintetén, hogy nem viccel, zokogássá fordul át.
 - Ne! - mondom, szám elé kapva a kezem. - Ugye ez nem igaz?
 Az apja csak lassan bólint, majd lesüti tekintetét, és ismét sírni kezd. Az anyja a kezembe nyom egy félbehajtott lapot, mely nekem van címezve. Remegő kezekkel nyitom szét. A szavak összefolynak, elfátyolosodott tekintetem miatt csak nehezen olvasok. Erőtlenül rogyok le a padlóra, folyamatosan könnyezve, még valójában fel sem fogva a történteket.

,,Itt ülök a szobámban, mellettem apukám pisztolya, és tudom, hogy ezek az utolsó szavaim Neked. Tudom, hogy muszáj leírnom, mert elmondani már nem akarom. Nem akarok többé a szemedbe nézni, nem akarok magyarázkodni, nincs kedvem feleslegesen kínozni magam egy fájdalmasabb búcsúval, mint ami a végem is lehetne. Sose voltam túl mazochista hozzá. Sokkal inkább Te vagy az, hogy ismét eljöttél. Tudtam, hogy biztos megteszed, a temérdek jó tulajdonságaid közé tartozik, hogy betartod, amit ígérsz. Hidd el, jobb lesz ez így! Csak annyit kérek, hogy próbálj meg erős maradni! Felejts el, miután ezt elolvastad, szakítsd szét, hajítsd el ezt a levelet! Égesd el, bármi, csak ne maradjon nyomom! Miattam már ne izgulj, jól vagyok. Sose voltam jobban. A szüleimtől is elköszöntem, a tudtukon kívül. Megmondtam nekik, mennyire szeretem őket, és bár nem értették, viszonozták eme váratlan gesztusomat. Miattuk ne aggódj, már korábban elmondtam nekik, mi a helyzet velem. Az öngyilkosságomat is rég megterveztem, mert tudtam, ennek így kell történnie..."

 - Nem! - zokogom magamból kikelve. Utálom, hogy folyton ilyen leveleket kell olvasnom, utálom, hogy ezek által képtelen vagyok elég erős maradni. Utálom, hogy kezdem egyre inkább felfogni, mi történt... Adam hangja a fülemben cseng, ahogy olvasom, mintha csak tőle hallanám a levél tartalmát. Kínoz a tudat, hogy nincs tovább, és nem tudtam segíteni. Elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben.

,,Mondanám, hogy ne sírj, de azzal túl álságos lennék. Hidd el, még nálad is többet sírtam. És nem csupán miattad, Érted is. Képtelen lennék úgy élni, hogy valamelyikőnk szenved. Tudom, már késő ezt mondanom, tudom, ezzel nem vigasztallak, de én így vagyok a legboldogabb. Hidd el, ha minél előbb feldolgozod, elengedsz, annál boldogabb leszel. Szeretlek, Angie, és tudom, hogy te is engem. Boldog vagyok, hogy ismerhettük egymást, és hidd el, én se tudtam volna idegenként tekinteni rád. Nem miattad haltam meg, hanem a helyzet miatt. Ne okold magad semmiért! Sőt, gondolj magadra! Legyél minél önzőbb, amíg nem dolgozod fel a történteket! Gyógyuljon meg a lelked, és hagyd magad mögött az eddigi életed! Ez a levél csak értem van. Úgy éreztem, ki kellett írnom magamból. Úgy érzetem, tartozom ennyivel. Ha már megírom, az életem legfontosabb emberének írjam. Köszönöm, hogy voltál nekem!

Adam Evans"

 Lábamból szinte minden erő kifogyott, az utolsó energiámat használom arra, hogy odamenjek a szüleihez, és velük együtt próbáljak megnyugodni. De minden pillanat kínszenvedés. Úgy érzem, nincs már miért élnem. Végleg elvesztettem mindent.

27. Életek

Hát srácok... Baromi érzelgős egy rész lett, tele gagyi facebookra való idézetekkel. De mindenkit megnyugtatok, lesz ez még érzelgősebb is.:D

 Pár perce még a vágytól remegtem, most a félelemtől és a szégyentől. Hogy történhetett ez? Tudom, mind a ketten hibásak vagyunk. De arról nem tehetünk, hogy így alakultak a dolgok. Összegörnyedek, pólómat görcsösen magamhoz szorítva. Szememből megállás nélkül folynak a könnyek, kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mi segíthet, csak azt, hogy ki. Hát megragadom a telefonom, és egy rövid üzenetben értesítem Adam-et, hogy nem vagyok a legjobb állapotban. 

,,Gyere át!"

 Csak ennyire van erőm. A kezem olyan gyenge, hogy a pólóm szorítása is egyre enyhül. Inkább fel is veszem, nem akarok szánalmasabban festeni annál, mint amilyen így is vagyok. Tudom, hogy jól tettem, hogy elmondtam, de érzem, hogy ezzel véget vetettem mindennek. Adam nemsokára betoppan a szobába, és rögtön a karjaimba veti magát. Vállába fúrom a fejem, és kiengedem minden bánatom. Hangosan, mégis erőtlenül zokogok, egyre elhalóbb hangon.

 - Shh, semmi baj! - simogatja a hajam, de hallom, hogy nem beszél őszintén. Ő is el van keseredve, mert tudja, hogy ezzel végleg itt hagyom. - Ne haragudj rám! - mondja csalódottan, mikor eltol magától.

 - Miről beszélsz? - szipogom.

 - Hogy azt hittem, ő is szeret... - süti le a szemeit.

 - Szeret... - motyogom, Ad pedig egy pillanatra ledermed, majd megértően bólint. 

 - Mike túl nagy úriember ahhoz, hogy összejöjjön veled. Ez érthető - jegyzi meg enyhén szemrehányóan, de nem tudok rá haragudni. Tudom, hogy neki is ugyanolyan borzalmas, mint nekem.

 - Sírj nyugodtan! - mondom neki. - Én már épp eleget tettem, te meg mindig visszatartod. Pedig neked is rengeteg okod lenne rá.

 Letörlöm a könnyeimet, és egy mosolyt erőltetek az arcomra.

 - Én pedig bocsánatot kérek Mike-tól, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam. 

 Amikor felállok, kicsit megszédülök, de minden erőmet beleadom, és Mike felé veszem az irányt. Arcát kezei közé temeti, válla enyhén meg-meg emelkedik. Ő is sír. Rég láttam így, és ahogy megpillantom, minden idegességem szertefoszlik. Csak arra tudok gondolni, hogy nemsokára mindenkit, köztük Őt is elveszítem.
 - Sajnálom... - lépek oda mellé. - Sajnálom, hogy így alakult... Annyira... Nem akartam - próbálom visszatartani a könnyeim, de nagyon nehéz.
 Mike nem szól, csak zokogva magához húz, és a hasamba temeti az arcát. Eleinte tehetetlenül lógatom a kezeim magam mellett, aztán elkezdem simogatni a fejét.
 - Olyan kínosan érzem magam - nyögi, és el is enged. - Többet nem szeretnélek megérinteni. Kérlek, ne haragudj rám!
 Nem szólok semmit, csak megtörten leülök mellé. Mike sírása is egyre halkul, majd egyszerre meredünk magunk elé, csendben. Nem kell szó, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Nem kell, hogy érezzük, amit a másik is. A csend mindent megold helyettünk, amely jobban nyomaszt, mint bármi más, kézzel fogható dolog a világon. Gondolataim visszhang képében cikáznak a fejemben. Talán mégis érdemes volt elmondanom, hiszen ezzel pontot tettünk a történetünk végére. Bár fájdalmasabb, mint amire számítottam, de másképp nem történhetett volna. Így tökéletes.
 - Felhívtad már apát? - kérdezem halkan, szinte suttogva.
 - Felhívtam. Nagyon boldog volt. Azt mondta, hétfőn érted jön. Addig megoldom a gimis dolgaidat is - magyarázza egyhangúan, mégis lehangoltan.
 - Messze lakik? - nézek rá rémülten.
 - Messze.
 Válasza elkeserít, de tudom, hogy így lesz a legjobb.
 - Szeretném veled tartani a kapcsolatot - jelentem ki egy hirtelen meggondolásból.
 - Akkor az egésznek semmi értelme nem lenne.
 - Így sincs semminek semmi értelme. Ki kell törölnöm az emlékeimet. Már másodszor kezdem újra az életem - Malmozó ujjaimat kezdem pásztázni. Szinte érzéketlen vagyok, csak a szürke nadrágomat fokozatosan elsötétítő foltokból tudom, hogy ismét könnyezem.
 - Nekem egy életem van - kezdi, majd egy sóhaj kíséretében megragadja a kezem. Tekintete vonzza az enyémet, érzem, hogy muszáj belenéznem. - Egy életem van, és más kívánni se merne ilyet. Egy sikeres zenekar frontembere vagyok, gyönyörű házam van, grafikus diplomám, van pénzem, és volt egy gyönyörű, kedves lányom, akibe beleszerettem. Én rontottam el, és jóvá már sehogy se tudom hozni, de próbálom. Valóban értelmetlen. Minden értelmetlen, de nem lehetek öngyilkos. A halált ki kell érdemelni, ahhoz le kell élni egy életet. Nekem pedig csupán egy életem van.
 Lenéz, mély levegőt vesz, majd könnyek között folytatja.
 - Még élek, és ilyen jelennel nem érdemlek halált. Szeretném, ha ez a jelen múltba fordulna át. Szeretném, ha te lennél a jelenem, majd múltam. Aztán... Szeretném elfelejteni.
 Ez lettem. Egy felejthető fogalom, és ami a legszörnyűbb, hogy megértem. Egy bólintással válaszolok. Maradt egy hétvégém, a végső búcsúig. Pont elég lesz, hogy összepakoljak. Felállok a kanapéról és besétálok Adamhez. Átkarolom, és hagyom, hogy a vállamra hajtva fejét zokogjon tovább. Ekkor tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen minden az én hibám.
 - Hazamegyek - mondja aztán, mikor kicsit megnyugszik. - Mikor látlak utoljára?
 - Vasárnap átmegyek - biccentek és egy finom mosolyt erőltetek az arcomra. - Kitartást!
 - Neked is - mondja, és feláll. Kikísérem a szobából, majd a bejárati ajtón is. Ketten állunk kint. Sötét van, az utcai lámpák segítenek, hogy lássuk egymás tekintetét. Ő egy lágy puszit nyom az arcomra, és egy intéssel köszön el. Én még állok kint, és a lassan eltávolodó alakját pásztázom. Úgy tűnik el, mint egy foszló emlékkép, amely nem olyan erős, mégis, mikor búcsúznunk kell, visszatér. Arcon vág vagy megsimít. De mindig benned marad. És hiába akarunk idegenek lenni egymás szemében, sosem hagyja majd. Jó lenne amnéziásnak lenni, mert így még a legszebb emlékeim is a halálba fognak kívánni.  

26. A tökéletlen tökéletes

Sziasztok!^^

Remegve, görcsölő hassal írtam meg ezt a részt, úgyhogy előfordulhatnak benne félregépelések.:"D Te jó ég, úgy izgulok, hogy mit szóltok hozzá... Igazából nem akarok többet írni ide, hiszen úgyis kiderül, amit mondani akarok, ha elolvassátok ezt a rész.ouo Jó szórakozást!^^ Ehh, most már kiposztolom, hátha akkor végre megnyugszom.:"D

 Ahogy hazaérek, és meghallom apát, ahogy a hálószobában gitározgat, szívem a torkomban kezd dobogni. Igaz, minél később szeretnék neki beszámolni az érzéseimről, de tudom, nem érdemes tovább halogatnom. Tudom, hogy Adam is számít rám, és ezt egy SMS-ben is közli velem.

,,Ügyes legyél, nagylány! Tudod, hogy itt vagyok, ha nem jól sülnek el a dolgok, de olyan nincs. Csak pozitív végkimenetele lehet akkor is, ha elutasít, és akkor is, ha... Szóval... Majd számolj be mindenről, oké?:)" 

 Akkor látom meg az üzenetet, mikor belépek a bejárati ajtón. Egy apró mosolyt csak az arcomra, és némi erőt ahhoz, hogy beszéljek. Úgy döntök, egyenlőre csak a számot adom meg apának, aztán elmondom neki azt, hogy én tulajdonképpen nem is úgy tekintek rá, mint nevelőmre. Bekopogok hozzá, ő pedig abban a pillanatban lerakja a gitárt, és elém lépked. Kezeivel bénán hadonászik, nagy valószínűséggel hezitál, hogy megöleljen-e, vagy sem. Végül nem teszi meg, csak kedvesen mosolyog rám.

 - Hogy érezted magad? - érdeklődik kedvesen.

 - Jól - biccentek, majd sóhajtok. - Felhívtam apát.

 Arcáról lehervad a mosoly, a rémület és az aggodalom érzete cserél vele helyet. 

 - Elmehetsz? - kérdi óvatosan.

 Bólintok, és lesütve a szemem átnyújtom neki a kis lapot, amelyre korábban felírtam édesapám számát. Remegő kézzel elveszi tőlem, majd némi habozás után így szól:

 - Nem tudom, mit rontottam el. Mindent meg akartam tenni neked... Nem célom, hogy megnehezítsem, ezeket most nem azért mondom. De azt tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak, és emlékezni fogok rád akkor is, mikor már igazi családom lesz, valódi gyerekekkel. Ha képes leszek bárkit is jobban a magaménak tudni, mint téged.

 Félve ráemelem elfátyolosodott tekintetem. Komoly arccal néz vissza rám, ám szeméből mégis süt az elkeseredettség. Egy darabig így állunk egymás előtt, egymást határozottan pásztázva. Minden porcikám remeg, érzem, hogy nem várhatok tovább. Mielőtt azonban szóra nyitnám a szám, ő megfordul, és vonul vissza a gitárjáért.

 - Mike! - kiáltom, majd elhalóbb hangon megismétlem: - Mike...

 Apa megfordul, arcán értetlenség fut végig, majd enyhe rémület. Még sosem szólítottam a nevén.

 - Kérlek, hadd hívjalak most Mike-nak! Úgy talán kevésbé lesz fájdalmas számomra, amit mondani fogok.

 Mike bólint, könnyezni kezdek. Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek; így próbálok megnyugodni, és összekaparni a szanaszét heverő gondolataimat, melyeket most tisztán és érthetően kell közölnöm. Leülök az ágyára, ő pedig érdeklődő tekintettel mellém helyezkedik.

 - Mike, te... Olyan tökéletes vagy...

 - Nem vagyok! - szól közbe hevesen, ellentmondást nem tűrő hangom, de én a fejemet ingatom.

 - De az vagy. Bár ne lennél! - mondom csendesen. 

 - Ne mondd ezt, mert nagyobb bűntudatom lesz annál, mint ami így is van.

 Hangja remeg. Arca oly letisztult, hogy egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy neki bármi miatt is kéne bűntudatot éreznie.

 - Szóval tökéletes vagy. És kérlek, amiket most mondok, ne a lányodtól halld, hanem egy nőtől, aki legalább harminc éves. Kérlek! 

 Mike egy darabig habozik, majd bólint. Látszik, hogy semmit sem ért. Talán - bár némi félelemmel - valami gyerekes játéknak gondolja ezt a beszélgetést. Bár ő engem sosem nézett le, most mégis úgy érzem, hogy próbál lenézni. Fél, hogy amiket neki mondok, ártalmasak mindkettőnkre nézve. Azok is, ezt nem tagadhatom. De ahogy apa... Mike sötétbarna szemébe fúrom tekintetem, elhal minden körülöttem. Csak arra tudok gondolni, hogy el kell mondanom. Talán ezzel mindennek vége lesz... De tudnia kell. Mély levegőt veszek ismét, és a lehető leghatározottabban folytatom.

 - Mike... Én... Régóta csodállak. Csodálatos ember vagy, hatalmas szívvel, lélekkel és emberséggel. A példaképemnek kéne, hogy legyél, de... - ismét egy nagyot sóhajtok, és tekintetébe ásom magam -, de nekem annál sokkal több vagy. 

 Egyre inkább elenyészik bizonyosságom, az ájulás kerülget. Ezt Mike is látja rajtam, kezét óvatosan vállamra helyezi. Érintésébe beleremegek, de mégis... Feltölt, és ez új erőt ad a folytatáshoz.

 - Mike, én... Én... Sze...

 - Ne mondd ki! - teszi Mike ujjait óvatosan, mégis határozottan félig nyitott ajkaimra. Zavartan lenyelem a szavakat. - Ez a férfiak dolga - biccent, és folytatja. - Angel... Rettenetesen szégyellem magam. Régóta küzdök ezzel a gondolattal, később érzéssel, de én is beléd szerettem. 

 Körülöttem megfordul a világ. Jól hallottam, amit mondott?

 - A dalt... Tudod, amiről faggattál! Neked, illetve rólad írtam. Akkor még magam sem tudtam. Féltem, visszakoztam a gondolattal. A lányom vagy. Ezt nem tehetem meg. De most is... Most, hogy itt ülsz előttem... Olyan nagy a kísértés.

 Tekintetét zavartan leszegezi, nem mer a szemembe nézni.

 - Csókolj meg! - kérem, talán meggondolatlanul, de őszintén. - Én kérlek meg rá! Már oly régóta vágyom rá. És most végre kimondhatom, mit szeretnék. Azt szeretném, hogy megcsókolj.

 Mike egy darabig mozdulatlanul, ledermedve ül előttem, majd arcom tenyerei közé veszi, és egy lágy csókot lehel a számra. Először csak ajkaink találkoznak, majd nyelveink is. Olyan puhán, olyan finoman csinálja ezt, mintha valami porcelán lennék, amire vigyázni kell. Eszembe jut a porcelánszív, majd elhessegetem gondolatát. Adam biztatott, én elmondtam Mike-nak, és most végre karjai közt vagyok remegve, szinte könnyezve az örömtől.

 Már percek óta faljuk egymás ajkát. Illata beivódott elmémbe, a bűn gondolata lassan szertefoszlik. Szeret engem! Hiszen szeret! Életem legszebb pillanata. Oly elvakultan imádom most őt, hogy az sem zavar, hogy lassan lefektet az ágyra. Ő fölém emelkedik, és a nyakamat kezdi csókolgatni. Lehunyom a szemem, a mérhetetlen élvezet kompenzálja azt, hogy ez csiklandós számomra, és ahol megérint, minden porcikám bizsereg. Mike most ajkaival hasamnál vándorol. Úgy érzem, bármit megengednék neki. Ő azonban mikor szájával a mellemhez ér, és ujjaival nadrágon keresztül lent kezd izgatni, zavartan elhajol tőlem, és az ágy mellé ugrik.

 - Úristen, mi a szart csinálok? - kérdezi, talán magától, és arcát kezébe temeti. 

 Felülök az ágyon, és értetlenül meredek rá.

 - Meg akartam tenni. Érted? Le akartalak fektetni! Milyen ember vagyok én? - néz rám könnyes szemekkel. 

 - Nagyszerű ember vagy... - motyogom.

 - Ne hazudj! Szörnyű ember vagyok. A lányom vagy. Ezt nem tehetem meg - kiabál, magából teljesen kikelve. Még sosem láttam ilyennek.

 - Én akartam - konstatálom halkan, szinte suttogva.

 - Az a baj, hogy én jobban akartam. De nem lehet. Van bennem annyi erkölcs, hogy nem teszem meg.

 - Teszek az erkölcsre! - kiáltom én is, fennhangon. - Hisz' szeretlek, érted? Én így nem tudok tovább élni, ezzel a tudattal, a lányodként.

 Mike leszegezett szemekkel leül, majd vállamra téve kezeit, mélyen tekintetembe fúrva pillantását így szól:

 - Menj el apádhoz!

 - Tessék? - hőkölök hátra döbbenten. Nem hiszek a fülemnek.

 - Mindkettőnknek így lesz a legjobb - motyogja.

 - Nem, nem, nem! - rázom a fejem hevesen. - Így maximum csak neked lesz jobb! Én tényleg szeretlek! Nem hiszed el?

 - Nem akarom elhinni. Ahogy azt sem, hogy én is szeretlek. El akarok tőled távolodni, amennyire lehet - mondja komolyan és határozottan. Szavai ismerősen csengenek. Adam is ugyanezeket mondta nekem...

 - Meghátrálsz? - kérdem mérgesen.

 - Meghátrálok - biccent. - Ki tudja, máskor lesz-e bennem annyi önuralom, hogy tudjak neked nemet mondani...

 - Hát ne mondj nemet! Feküdjünk le, ha azt szeretnéd! Érted bármit megtennék! - kiabálom, sírás közeli állapotban, és magamból kikelve tépem le magamról a pólómat. - Itt vagyok!

 - Mit csinálsz? Vedd vissza a felsőd! - kér meg Mike kissé felhergelten. - Holnap felhívom apádat. Ma már késő van. Menj aludni! Pihend ki magad! Lehet, hogy holnap találkozunk utoljára.

 Kíméletlenül vágja hozzám a szavakat olyan egyszerűen, mintha csak épp a mai időjárást taglalná. Én azonban nem akarok erről tudomást venni. Zokogni kezdek. Nem jön hozzám megvígasztalni, csak kilép a szoba ajtaján, és becsapja maga mögött. Sosem éreztem magam ennyire megalázva...