3. Hova mentél?

 Nehezen ringattam magam álomba az éjjel. Az agyam bugyrai mindenfelé elkalandoztak, csak a tollasbál irányába nem. Gondolkoztam azon is, amin egyébként nem szoktam, hogy még csak egyszer volt barátom, az is óvodában történt meg. Tudjátok, ahogy ez lenni szokott. Homokoztunk az udvaron, a kisfiú meg segített várat építeni, én pedig jutalom gyanánt megpusziltam az arcát, és onnantól ,,férj és feleség" voltunk. Aztán úgy ért véget a nagyon komoly kapcsolatunk, hogy besértődött, mert nem akartam adni neki a kekszemből. Hiába is... Kaja irigy vagyok, még az uram előtt is. 

 Eszembe jutott, hogy apán ez előtt még sosem vettem észre, hogy edzett volna. De úgy tűnik, Chester tanítgatta, hogyan kell gyúrni. Furának tartottam, hogy ezt eddig még csak nem is említette, vagy hogy nekem nem tűnt fel. 

 Lassacskán aztán sikerült elaludnom, de már körülbelül három óra lehetett akkor. Most pedig olyan nehezen tudok felkelni, hogy cserébe mindenkit átkozok, aki miatt éjszaka képtelen voltam aludni. (vagyis akik a gondolatomban nem hagytak békén) Apa segítség gyanánt széthúzza a függönyeimet, amitől kis híján kiég a retinám.

 - Muszáj ezt? - pislogok rá fáradtan.

 - Hiába... Aki egy büdös, lusta disznó, azt szívatni kell reggel! - vigyorog rám hetykén, én pedig ilyenkor majd' meg tudnám ölni, hogy hogy tud ilyen csábosan bunkó lenni?

 - Kösz - motyogom, majd nagy nehezen kimászom az ágyból.
 Amint sikerül leszenvednem magam a konyhába, szó nélkül elveszem a pultról a müzlimet, célozva a tegnapra. Valamiért nagyon sokáig tudom szégyellni magam még apróságok miatt is, jelen esetben a szemtelenségem és a hálátlanságom végett.
 - Na, mégis értelmes a reggeli? - kérdezi apa vigyorogva, ahogy mellém ül az asztalhoz.
 - Azt egy szóval sem mondtam - felelem én is mosolyogva, és lopva végigmérem apát, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban jár-e gyúrni.
 Ő nem szól semmit, csak a dalszövegjegyzeteit kezdi olvasgatni. Hirtelen elkap a kíváncsiság.
 - Beleolvashatok? - nézek rá csillogó szemekkel, mire meglepetten fordul felém.
 - Szeretnél? - Hát igen, még nem nagyon kértem ilyesmit előtte...
 Bólintok, ő pedig felém fordítja a legújabb szövegét:

 ,,Hova mentél?

Annyira hiányzol.

Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta,

Mióta itt hagytál.

Azt mondta:

Vannak napok, amikor szarul érzem magam.

Napok, amikor ki akarok lépni

És csak normális szeretnék lenni egy kicsit.

Nem értem, miért kell mindig távol lenned,

Elvagyok, de az utazásaid oly hosszúnak tűnnek és

Azon kapom magam, hogy próbálok a telefon közelében lenni,

Mert a hangod mindig segít, hogy ne érezzem, magam olyan egyedül.

De idiótának érzem magam.

Az egész napom egy hívás körül forog,

És amikor felveszem, nincs is sok mondanivalóm..."

 Mindig is tisztában voltam azzal, hogy apa nagyszerű szövegíró. De ezt olvasva olyan érzelmek szabadultak el bennem, hogy még magam is meglepődök, mit váltott ki belőlem. Ilyesmi eddig sosem fordult elő.

 - Szép szöveg - jegyzem meg egy keserű mosollyal az arcomon, amit úgy kell valóságos erőszakkal feltennem magamra.

 - Köszönöm! - néz rám hálásan, és látszik, hogy meghatódott azon, amit mondtam. Nem nagyon szoktam sem figyelemmel követni, sem dicsérni munkálatait.

 - Kinek írtad? - érdeklődök.

 - Á, csak úgy... Megkértek a srácok, hogy írjak valami szerelmes szöveget, úgyhogy fogtam magam, és nekikezdtem. De még nincs kész - magyarázza zavartan, miközben a tollát kattintgatja.

 - Értem... - motyogom, majd rápillantok az órára, és azon kapom magam, hogy én még sehol sem tartok az öltözést illetően. Úgyhogy felpattanok, és robogok is a fürdőszobába, hogy elkészüljek. Nem telik sok időbe mire indulásra készen állok az ajtóban. Egy öleléssel búcsúzom apától, és sietek is, hogy ne késsem le az első órát.

 Adam szokásához híven, most is a kapu előtt áll, és ismét két puszival köszönt.

 - Ejha! Mi ez a nagy szeretet? - kérdezem meglepetten. Tegnap is puszikkal búcsúzott el. Nem tudom, mi baja lehet... Biztos jó illata van az új fogkrémemnek, vagy ki tudja.

 - Zavar? - kérdezi kedvesen, mire megrázom a fejem.

 - Csak fura. Eddig nem voltál ilyen közvetlen.

 - Legközelebb pofonnal üdvözöllek. Úgy jó lesz? - röhög fel, mire én is elvigyorodom.

 - Benne vagyok. De csak ha visszarúghatok. 

 - Egy pofonért belém rúgnál? És mi lett a szemet szemért szabállyal?

 - Nálam az nem lép érvénybe - felelem csípőre tett kézzel, majd besétálunk az épületbe.

 Abban a pillanatban, amint nem beszélgetünk, apa szövege jut eszembe. Annyi érzelem volt benne és őszinteség, hogy egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ,,csak úgy" írta volna. Tény és való, hogy nagyon tehetséges, de azért mégiscsak a való életből szokás ihletet meríteni, nem igaz? 

 Az osztályba érve levágom magam a székemre, és unottan előkutatom a táskámból a jelenleg olvasott könyvem, amikor hirtelen felém röpül egy alufóliagalacsin. Ez a helyzet már megszokottá vált, azonban most kicsit jobban kihoz a sodromból, mint általában, ezért ahelyett hogy a kukába dobnám, idegesen visszahajítom. 

 - Ne dobálj már, baszd meg! Nem látod, hogy olvasok? - üvöltöm, pasikat megszégyenítő hangfrekvencián, amitől mintha egy pillanatra összerázkódna az, akitől a galacsin érkezett, nevezetesen Andy.

 - Jól van, nyughass már! - vihog össze a haverjaival, én pedig úgy érzem magam, mintha mindeni úgy kezelne, mint akit a seggükből rángattak ki.

 - Beszélj velem rendesen, mert nem vagyok ló - jelentem ki.

 Ilyen határozott sem voltam még, és ez látszólag meglepi őket. De valójában most is ugyanúgy elengedem az ezután jövő megjegyzéseket a fülem mellett, mint eddig. Egyszerűen csak egyedül akarok lenni. Így hát mit sem törődve az osztálytársaimmal, csak bedugom a fülesem, és maximum hangerőre kapcsolom a zenét. Nem akarok a társaság középpontjává válni, csak simán beleolvadni a környezetbe. De nem érzem magam egyedül. Tudom, hogy akinek fontos vagyok, az mellettem áll. Úgy, mint Adam. És azt is, hogy ha hazamegyek, otthon fog várni apa. Még ha rajtam kívül talán mást is vár...

(A dalszöveget valóban Mike írta, Fort Minor - Where'd You Go a szám címe)