2015. február 14., szombat

5. Álom

 Reggel magától kipattan a szemem. Rápillantok a telefonomra, és meglepődve tapasztalom, hogy csupán öt óra van. Megtörlöm a szemem, nem érzem úgy, hogy vissza tudnék aludni, pedig azzal még sosem volt problémám. Biztosan közrejátszik, hogy korán lefeküdtem. Feltápászkodok és lemegyek, hogy meglepjem magam illetve apát valami egyszerűen elkészíthető reggelivel. Bedobok a kenyérpirítóba két kenyeret, és halkan bekapcsolom a TV-t, amíg apa alszik. Híradó megy tele tragédiákkal és szörnyű balesetekkel. Sosem szerettem TV-t nézni, pont ezek miatt a dolgok miatt. Mindig azt közvetíti, milyen szörnyű a világ. Szerintem a médiának nagy szerepe lehet a sok depressziós embernél. 
 Amint elkészülnek a kenyerek, gyorsan megkenem őket vajjal és fokhagymával, majd helyet foglalok az asztalnál, és továbbfigyelem a képernyőt, bambulva. Nem igazán tudok rá ilyenkor koncentrálni, de legalább leköt, amíg egyedül vagyok ébren.
 - Nahát, Angie! - lép ki apa a szobámból. - Csodálkoztam, hova tűntél.
 - Hát... Felkeltem - motyogom. - Csináltam neked reggelit.
 - Köszönöm, nagyon aranyos ez tőled! - mondja meghatottan. Ritkán fordul elő ilyesmi, szóval azon sem csodálkoznék, ha könnyeket eresztene a két pirítósra.
 Az asztalnál előttem foglal helyet, és jóízűen hozzálát az ételhez. Úgy eszi, mintha valami kincset tartana a kezében. ,,A lánya első pirítós kenyere az apjának". Simán bekerülhetne a híradóba egy ilyen címmel, hogy ne csak a szörnyűségeket sugározzák.
 - Rosszat álmodtál? - kérdezi hirtelen.
 - Nem emlékszem... Miből gondolod? - nézek rá, az utolsó falatokkal bíbelődve.
 - Akkor szoktál ilyen korán kelni - magyarázza, és megtörli a száját.
 - Megeshet, hogy álmodtam valamit... - motyogom, majd magam elé meredek.
 Valóban álmodtam. Napfelkelte volt, és el kellett rejtőznöm valamiért. Fogtam a kezét egy idegennek, és nem akartam elengedni. Üldöztek minket. Minden sarokból egy-egy figyelő tekintet szegült ellenünk, mi pedig egymásra voltunk utalva. Kinek a kezét fogtam, nem ismertem. Az arcára sem emlékszem tisztán, csak azt tudom, melegség öntött el, amikor magához húzott, egy hirtelen való ijedtemben. A város romokban hevert, csak ketten voltunk, akik nem tekintettek ellenségként egymásra. Az idegennek csodaszép szeme volt, erre is emlékszem. Öröm volt belenézni, aztán látni, ahogyan lehunyja, és megcsókol. Mert megcsókolt, ez is a fejemben van. És akkor, bár csodás érzés ejtett hatalmába, minden félelmet keltő figyelőnk tekintete felerősödött, meg akartak ölni, éreztem. Én pedig mindennek tudatában voltam, és már nem bírva a stresszt, ájultan rogytam össze. Így keltem fel ma reggel.
 - Meséld el, érdekel mi nyomaszt téged! - szólal meg apa, megzavarva gondolataimat.
 - Nem szeretném elmondani... - vallom be. Igazából fogalmam sincs, miért kéne ezt titkolnom előtte. De mégis kínos lenne erről beszélni. Nem szeretem, ha bárki tud a szerelmi életemről, még ha az az álmomban történik is, akkor sem.
 - Rendben - bólint. - De csak egy álom, nem a valóság. Nincsen semmi baj!
 Olyan aranyosan próbál engem megnyugtatni. Mintha még mindig kislány lennék. Látszik, hogy mennyire próbál gondoskodni rólam, és én ettől mindig annyira meghatódok... 
 - Tudom - mosolyodtam el halványan. - Megyek felöltözni.
 Hamar elkészülök, és már indulok is az iskolába. Adam szokásához híven a kapu előtt vár rám, és lepacsizik velem.
 - Hol marad a puszi? - vigyorodom el.
 - Ha puszit adok, az a baj, ha nem adok, akkor meg az. Döntsd el, mit szeretnél! - nevet fel, ezzel kivillantva hófehér fogsorát. Komolyan meglep, hogy nincs még barátnője, elvégre egyáltalán nem csúnya srác. És még jó fej is.
 - Hm... Puszilj meg! - kérem, mire csodálkozva rám néz.
 - Oké - motyogja zavartan, és óvatosan nyom két puszit az arcomra. Az ajka eszeveszettül puha, és az illata is nagyon kellemes, de mégsem hoz lázba vele.
 Elmosolyodom, és együtt bemegyünk a gimnázium épületébe. A folyosókon végighaladva nem szólunk egymáshoz. Mind a ketten belemerülünk gondolatainkba. Azon töröm a fejem, vajon milyen érzés lehet Adam-mel csókolózni... Elvégre már ismerjük egymást egy jó ideje. Csak nem lehet olyan rossz, hiszen szinte minden tulajdonsága és reakciója ismerős lehet a számomra, csupán a romantikus énjét nem ismerem.
 - Adam! - szólalok meg hirtelen.
 - Hm? - néz rám természetes arccal.
 - Átmehetek ma hozzád?
 - Fura vagy - röhög fel. - Máskor kérdés nélkül, pofátlanul befurakodnál a házunkba, most pedig megkérdezed? Beteg vagy?
 - Hm. Lehet - nevetem el magam. - Magam sem értem, mi van velem... Olyan furcsaságokon jár az agyam mostanában.
 Nem tudom, mi vezetett rá erre a hirtelen jött őszinteségi rohamra, de jól esik kimondani ezeket a dolgokat. És legszívesebben mindent elmondanék. De nem teszem. Csak rámosolygok Adam-re, és egy szimpla öleléssel lezárom a témát.
 - Szerelmes vagy? - próbálkozik. Hát igen, ez logikus magyarázat lenne arra, hogy mi ez a szeretetroham így korán reggel.
 - Talán csak szeretnék az lenni. Kíváncsi vagyok, milyen lehet olyasvalakivel lenni, akiért mindent megadnék, és aki vigyáz rám, oly tiszta szívvel törődik velem, amivel engem boldoggá tesz.
 - Tényleg furcsa dolgokon gondolkozol. Ez nem jellemző rád - vakarja a fejét zavartan.
 - Nyilván én is kamaszodom... - motyogom, arra az időszakra célozva, mikor a gyerek jobban odafigyel az ellenkező nemű egyedek, akár a szülő jó tulajdonságaira.
 Amikor becsengetnek, gyorsan rohanunk az osztályba. Nem tudok órán figyelni, minduntalan az jár a fejemben, hogy én mindig is szerelemellenes voltam. De tényleg jó lehet valaki mellett lenni... Még csak csókolózni sem csókolóztam, és ezt szánalmasnak tartom így tizenhat évesen. Pedig tényleg nem szorultam rá. Kíváncsi leszek, Adam csókja mit hoz ki belőlem, még ha ezzel valamilyen szinten ki is használom a legjobb barátomat. Lehet, hogy bele fogok szeretni, és akkor abbahagyom a mostanában jött apáról való ábrándozásom.

2 megjegyzés:

  1. Egyem meg de aranyos *.* :D Hamar köviiit!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bár pontosan nem tudom, most kire célzol, minden esetre köszönöm és rendben!^^ :3

      Törlés