2015. február 16., hétfő

6. Nem lehet

 Iskola után haza sem megyek, csak felhívom apát, hogy hat órára otthon leszek, most épp Adam-nél kívánom tölteni a délutánt. Hamar beleegyez, próbál nagyon jó fej apuka lenni, de azért az aggodalom fellelhető hangjában.
 - Ott tanulni is fogtok? - kérdezi óvatosan, vigyázva, nehogy rácsapjam a telefont.
 - Nagy valószínűséggel igen. De nem kell sokat, holnap viszonylag könnyebb tantárgyak lesznek - felelem kimérten, Adam oldalán menetelve a háza felé.
 - Rendben. De hatra tényleg legyél itthon, mert azért látni is szeretnélek! - kér meg vicceskedve, és ő teszi le a mobilt.
 - Na, mennyire volt szigorú? - mosolyog rám Adam.
 - Semennyire. Apa jó arc - felelem rezzenéstelen arccal.
 - Régen pedig olyan ellenséges voltál vele... - mondja Adam meglepetten.
 - Lehet, hogy kezdek felnőni - vonom meg a vállam.
 Adam maga elé mered, és nem válaszol. Bizonyára azon gondolkozik, mi lehet velem. Igazából magam sem tudom. Meg akarom csókolni a legjobb barátomat egy álom miatt. Nem kezdek felnőni. Szimplán csak egy szemét dög vagyok.
 Amint belépünk az ajtón, Adam szülei mosolyogva fogadnak engem. Nem vagyok számukra új vendég, így úgy köszönnek nekem, mintha csak hazajöttem volna.
 - Sziasztok! - biccentenek felénk, egy pillanatra elkapva tekintetüket a TV képernyőről.
 - Mit néztek? - kérdezem kedvesen.
 - Valami buta vígjátékot. Agymosásnak tökéletes - felel Adam apja, mi pedig felmegyünk a haverom szobájába.
 Táskámat a sarokba vágom, és levetem magam az ágyára. Ő bekapcsol egy kis Limp Bizkitet, és helyet foglal mellettem.
 - Mi járatban erre? - veti fel hirtelen. Jó kérdés.
 - Adam! - szólalok meg, mire figyelmesen rám néz. - Te már csókolóztál valaha?
 - Te tényleg be vagy kattanva, ha ilyeneket kérdezel - nevet fel kínosan.
 - Aha! Szóval még nem - vigyorgok rá amolyan ,,mindent értek" tekintettel.
 - Nem... erről van szó... Te? - vakarja a fejét.
 - Hát... Még én sem - vallom be, aztán lesütöm a szemem. - Mit szólnál, ha ezen változtatnánk?
 - Nem tartom túl jó ötletnek... - motyogja.
 - Ugyan, miért? Hiszen te vagy a legjobb haverom. Nem akarok veled a világért sem összejönni, csak ki akarom próbálni - magyarázom neki, de tisztán látszik rajta, hogy nincs ínyére a dolog. - Lefogadom, hogy téged is érdekel, milyen érzés lehet!
 - Angel. Én egy szóval sem mondtam, hogy nekem még nem volt részem a dologban - néz mélyen a szemembe, komolyan.
 - Hát akkor meg nem mindegy? - röhögök fel, bár őszintén megvallva, rettenetesen görcsöl a hasam. Izgulok, mert még ilyet tényleg nem csináltam. Pláne nem Adam-mel. De csak nem megy a barátságunk kárára.
 - Nem mindegy - rázza a fejét. Gondolom fél. Csak ez lehet az oka annak, hogy húzza a száját.
 Közelebb ülök hozzá, próbálok minél inkább hatni rá. Úgy mozdulok meg, hogy a lehető leginkább megkívánjon. Kezemmel lassan tűröm a fülem mögé rakoncátlan tincseimet, ezzel helyet csinálva az arcomnak. Mélyen az övébe ásom tekintetem, és duruzsolva így szólok:
 - Ne izgulj! Nem lesz semmi.
 Lehunyom a szemem, és óvatosan a szája felé közeledem ajkaimmal. Hozzá is érek, ajka eszeveszettül puha. Izgulok, és ettől majdnem elájulok. Nem ő hozza ki belőlem ezeket az érzelmeket, egyszerűen csak a helyzet maga. Nyelvemmel megnyalom az ajkait, de ő csak leszorítja őket. Nem reagál rá, én viszont nem akarok erőszakosabban közeledni felé. Ezért elfogadva azt a tényt, miszerint elutasított, eltávolodok tőle, és lesütöm a tekintetem.
 - Ez mégis mire volt jó? - vágja hozzám, megtörölve a száját. - Megmondtam, hogy nem akarom. Melyik részét nem értetted?
 - Ne haragudj - motyogom, és tényleg szörnyen szégyellem magam. Úgy viselkedtem, mint egy valódi ribanc.
 - Talán... Kicsit túlreagáltam - sóhajt.
 - Dehogy, igazad van. Egy erőszakos kurva vagyok - jelentem ki, és könnyezni kezdek.
 - Nem vagy az. Csak azt nem tudom, mi ütött beléd? Egész héten furcsa vagy. Nem bírlak követni...
 - Igazság szerint, már magam sem tudom, mi van velem, vagy hogy mit akarok.
 - Bármi baj van, mondd el nekem! Hátha tudok segíteni - mosolyodik el halványan, kezét a vállamra téve.
 Én is elmosolyodom. Jó érzés, hogy itt van mellettem, de ha még magam sem értem,m ami lejátszódik bennem, ő hogyan tudná? Bár lehet, hogy félreismertem. Hiszen azt hittem, gondolkodás nélkül viszonozni fogja a csókot, de ez nem így történt. Lehet, hogy neki is van egy eltitkolt szerelme, akiről nem tudok. Ismét beugrik apa. Előttem mindenki titkol valamit. Bár én is ugyanúgy bűnös vagyok. Még magam előtt is.

 A leckével pont addigra végzünk, mire el kell indulnom, így összepakolom a tankönyveim, és hátamra kapva a táskát, lesétálok a lépcsőn. Adam kabátot vesz, és kikísér az ajtó elé.
 - Sötétedik - jelenti ki hirtelen.
 - Valóban - konstatálom egyszerűen.
 - Hazakísérlek, oké? - néz rám mosolyogva. Megvonom a vállam, majd elindulunk haza.
 Ritkán ajánl fel ilyesmit, általában nem érdekli túlzottan, ki kíván engem megerőszakolni az este folyamán. De nem szólok semmit. Egész úton csendben ballagunk egymás mellett, és még csak véletlenül sem pillantanék rá a barátomra. Még mindig bennem van a bűntudat a csók miatt. Tudom, hogy nagyot hibáztam, és zavar, hogy ő ilyen hamar túllépett rajta.
 - Angie! - szólít meg hirtelen, ezzel megzavarva a nyomasztó csendet.
 - Igen? - nézek rá.
 - Ugye nem azért csináltad, mert többet érzel irántam, vagy ilyesmi? - kérdezi óvatosan, majd ráharap az ajkára. Döbbenten meredek rá.
 - Nem, dehogy is! Ugye nincs bűntudatod? - rázom vadul a fejem.
 - Ahogy így belegondoltam, azt hittem egy pillanatra. De ha tényleg nem, akkor nincs - sóhajt.
 - Nem tetszel nekem, Adam. Csak ki akartam próbálni, milyen érzés... Ennyi, semmi több - magyarázom.
 - Akkor jó - mosolyodik el, és egy puszit nyom a homlokomra.
 Hazaérkezve még egy darabig álldogálunk a házunk előtt. Nem szólunk egymáshoz, csak a földet bámuljuk.
 - Ühm... Szia! - köszönök el aztán.
 - Szia, Angie! - biccent zavartan. - Ami történt, az részemről nem történt meg.
 - Részemről sem - rázom meg a fejem.
 - Ez esetben... Izé... Add át üdvözletem, Mike-nak! - kér meg, és el is viharzik.
 - Rendben - suttogom, és belépek az ajtón.
 Apa éppen a kanapén ülve írogat, gondolom, valami dalszöveget.
 - Mindent sikerült megtanulni? - mosolyog rám. Nem felelek, csak egyszerűen bólintok. - Akkor jó. Jól éreztétek magatokat?
 - Igen - válaszolok egyhangúan. Nem akarok sokáig a témával foglalkozni, így gyorsan le is rázom. - El is fáradtam... Nem baj, ha megyek is aludni?
 - Dehogy baj! - mosolyog rám.
 Olyan kedves és engedékeny... Én viszont nagyon hálátlannak érzem magam. Így egy hirtelen megfontolásból így szólok:
 - Ühm... Kérhetek jóéjt puszit?
 - Persze... - mondja apa kissé meglepetten, és kitárja karjait.
 Odabújok hozzá, és hagyom, hogy ajkát arcomra nyomja. Rövid szakálla csiklandoz, de puha szája kompenzálja ezt az érzetet. Jó érzés számomra illatos testének melege, védelmező karjai, majd a puszi után látni meghatott mosolyát, hogy újra szeretném az éjszakai elköszönés ezen formáját.
 - Szép álmokat! - köszönök el tőle, és bemegyek a fürdőbe megmosakodni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése