7. Magamban merengve

 - Jó reggelt! - simítja meg apa az arcom. Kinyitom a szemem, és tekintetemmel rögtön az övét keresem. Mosolyog. Ma nem úgy ébreszt fel, mint egy vadállat, hanem kedvesen és odafigyelően.

 - Mi ez a hirtelen váltás? -.ásítok.

 - Én azon csodálkozom, hogy már ennyitől ébren vagy - röhög fel, és odalép az ablakomhoz. - Elhúzhatom a függönyt?

 - Hagyd csak, majd én megcsinálom! - legyintek.

 - Oké, de öt perc múlva leellenőrzöm, hogy talpon vagy-e! - kacsint, és háziasan belibben a konyhába.

 Ismét ásítok, és egy nyújtózást követően feltápászkodok. Széthúzom a függönyöket, és kitekintek az ablakon, hogy szokjam a világosságot. Az utcánkban sosincs nagy forgalom. Apa munkája miatt mindenképp olyan helyre akartunk költözni, ahol csak kevesen tudják lerohanni. Szeretek itt lakni, nem hiányzik a nagyvárosi sürgés-forgás. Mindig is magamnak való voltam. Szerintem az emberek önzőek. Amikor anyukám otthagyott egyedül, akkor sem jött hozzám senki, hogy segítsen, csak Mike. És most itt vagyok biztonságban, egy önzetlen, odaadó férfi mellett, akire mindig számíthatok. Boldognak kellene lennem, de valahol mélyen mégis epedezek valami iránt. A valódi szüleimről már csupán halvány emlékeim vannak, amik napról-napra egyre jobban szertefoszlanak. Boldog vagyok így is, de mégis... Mi lenne, ha még otthon lennék? Talán sosem ismertem volna meg Adam-et, sem Mike-ot. Viszont lehet, hogy igaz barátaim lennének. Több. Így alig van bárkim. Senkinek sem kellek. Könny szökik a szemembe a gondolattól, így gyorsan le is törlöm. Nem akarok sírni, hiszen mindenem megvan, amire csak szükségem lehet. Nem lehetek ilyen önző...

 - Ideje öltözni! - kiált be apa, megszakítva a gondolatmenetem. Megrázkódom, és egy röpke mosolyt erőltetve arcomra szembefordulok apával.

 - Megyek - biccentek. - Csak megnéztem, milyen idő van.

 - És jó idő van? - kérdi, nekidőlve az ajtófélfának.

 - Süt a nap - bökök az ablak felé a fejemmel, mint magyarázat.

 - És nem esik a hó? - cukkol, arra utalva, hogy ne közöljek nyilvánvaló dolgokat így tavasz közepén.

 - Szemerkél - vigyorodok el, majd elsétálok mellette, be a fürdőbe. 

 Belenézek a tükörbe, és elmélázom. Sosem tartottam magam egy csúnya lánynak, de nem is gondolnám, hogy olyan különleges szépség volnék. Átlagos szőkés-barna haj, kék szemek, normál testalkat. Feltehetően nem azért hagytak ott a sarkon egyedül, mert olyan ijesztő arcszerkezetem lett volna... Biztos sok gond volt velem. Már akkor is egy erőszakos kis ribanc lehettem, mint most. Nem akarom magam ócsárolni, de a tegnapi óta gyötrődöm. Este is csak nehezen aludtam el, és egész éjszaka forgolódtam. Végül egy sóhajtással lerendezem a magam tépését, és el kezdek készülődni.

 A reggelivel gyorsan végzek. Két puszival búcsúzom apától, és hogy valamelyest megnyugodjak, beszívom illatát. A parfüm még mindig szédítően illik hozzá. Tekintetében büszkeséget látok, hogy az ő lánya lehetek, de én legszívesebben elásnám magam. Nem érdemlem meg őt. Pedig Mike-ot nemcsak, mint apa tudnám szeretni. Ha idősebb lennék, minden bizonnyal hajtanék rá. Nem ismerek még egy ilyen odaadó, kedves és házias férfit, mint ő. Aztán ahogy újabb gondolataim megjelennek, megijedek magamtól. Nem gondolhatok ilyesmire. Hiszen az apám. Még ha nem is a vér szerinti, nem csábulhatok el annyitól, hogy átgondolom a jó tulajdonságait. Adam is van ennyire tökéletes, bár úgy érzem, nem tudnék beleszeretni. Inkább érte epedezzek, mint az apám után. 

 A gimihez érkezve Adam először belenézve a szemembe köszön, majd lesüti tekintetét. Mind a kettőnkben ott vannak a tegnapi emlékek, még annak ellenére is, hogy meg nem történtté nyilvánítottuk. 

 - Ühm... Képzeld el - kezdem, próbálva megtörni a kínos csendet -, tegnap találtam egy nagyon faszántos oldalt a Limp Biztkit-ről, csak neked! - mosolygok rá, bizakodón.

 - Tényleg? Az tök jó - biccent kelletlenül, és látom az arcán, hogy a ráerőltetett mosolya nem éppen a legőszintébb.

 - Vannak rajta cikkek, fotók és olyan zenék is, amiket csak a legnagyobb rajongók ismernek! - újságolom neki, minél inkább elfedve az aggodalmam azzal kapcsolatban, hogy a tegnapi cselekedetem teljesen tönkretette a köztünk lévő kapcsolatot.

 Azonban ő csak minden igyekezetem ellenére bólogatással válaszol. Ez nagyon nyomaszt engem.

 - Ad... Még mindig haragszol rám? - motyogom, próbálva elkapni a szemkontaktust vele. 

 Ő rám néz, és egyből megtisztul a tekintete. Hevesen megrázza a fejét, majd így szól:

 - Nem, dehogy is! Azt már elfelejtettem. Egyszerűen csak... Most úgy minden összejött, én pedig elkalandoztam - magyarázza, engem pedig egyszerre megnyugtat, és izgatottá tesz a hangja.

 - Miért? Mi történt? Mi a baj? - ugrok rá egyből a témára, talán kicsit túl hevesen.

 - Azért ennyire ne örülj, hogy gondom van... - röhögi el magát kínosan, én pedig elszégyellem magam.

 - Azért szabad róla tudnom? - próbálkozom óvatosan.

 - Á, otthon van balhé - legyint.

 - Értem - motyogom. - Biztos minden oké lesz nemsokára, ne aggódj!

 Mire beérünk az osztályba, már éppen csengetnek. Az órára nem igen tudok figyelni. Folyamatosan azon jár az eszem, hogy vajon mi ütött belém az utóbbi időben. Először megcsapott apa illata, ami elindított egy lavinát. Egészen addig vitt engem, hogy kis híján megcsókoltam Adam-et. Az okát nem értem. Talán el akartam magammal feledtetni azt a tényt, miszerint egyre jobban érdeklődök apa iránt. Mi van akkor, ha beleszeretek?