2015. április 1., szerda

9. A levél

 Otthon alighogy ledobom a táskám, már viharzok is be a szobámba. Leveszem az első a kezem ügyébe kerülő könyvet a polcomról, és olvasni kezdek. Bár gyorsan haladok vele, azonban körülbelül a tizenötödik oldalnál rádöbbenek, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs arról, amiről eddig olvastam. A belső gondolataim erősebbek a könyv izgalmánál. Elkeseredetten hajítom az ágyam szélére a könyvet, és tehetetlenül hátravágódom. A plafonra meredve próbálom kitisztítani ködös gondolataimat. Forgolódok, néha meditálni próbálok, aztán egy hangos nyögés közepette idegesen a falnak dobom az alvós-kispárnámat. Viselkedésemet leginkább egy szerelmes tinédzseréhez tudnám hasonlítani, még ha a gondolataim teljesen mást is tükröznek. Ideges vagyok és tehetetlen. Aztán kopogtatnak a szobám ajtaján, a gyomrom pedig összerándul.
 - Gyere be! - kiáltok, azonban meglepetésemre a hangom nem épp a szokványos frekvencián szólal meg, hanem sokkal magasabban, eddig ismeretlennek hitt kiáltásként.
 - Valaki elfelejtett köszönni - nyitja ki apa résnyire az ajtót, vigyorogva, tettetett sértődöttséggel.
 Elkapom a tekintetem, és továbbra is csupán a plafont pásztázom.
 - Szia - motyogom résnyire nyitott ajkakkal. Csak a nagy csendnek köszönhető, hogy meghallotta. 
 Apa egy ideig vizslat, majd leül mellém az ágyra, és így szól:
 - Angie, látom rajtad, hogy valami gond van. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! Elvégre az apukád vagyok.
 Szánakozó röhögés tör fel torkomból, amit azonnal megbánok. Csak egy pimasz hang, de talán túl sok mindent elárul.
 - Jó, nem egészen az apukád, de tudod, hogy bennem megbízhatsz... - magyarázza kelletlenül, maga elé meredve. Megbántottam, pedig nem szándékosan tettem.
 - Nem, nem! Tudod, hogy én ezt már elfogadtam, nem erről van szó! - próbálom kimagyarázni magam, és közelebb húzódok hozzá az ágyon. Ismét megcsap az illata. Zavaromban talpig vörösödöm, és inkább a szőnyeget kezdem vizslatni, mintsem hogy szembesüljek félelmemmel. Nem akarok többet érezni, ez nem történhet meg.
 - Kérlek, mondd el! Megpróbálok segíteni. Talán tudok... Esetleg érdekelnének a valódi szüleid? Erről van szó? - próbálkozik, én pedig rápillantok. Ajkába harap, szeméből süt az aggodalom. Töri magát értem, de nem beszélhetek, ezért inkább óvatosan bólintok.
 - Bevallom, mostanában azon töröm a fejem, vajon kiktől is származhatok... - motyogom kimérten, arra ügyelve, hogy a hangomból ne jöjjön le, hogy nem vagyok őszinte. Ez egy jó kibúvó.
 - Van egy levél... - kezdi, én pedig érdeklődve felpillantok. Azért mégiscsak izgat a téma, elvégre mégiscsak örökbe fogadtak. - Én nem olvastam el, de az apád írta neked.
 - Komolyan?
 - Azt bizonygatta - biccent. - Mikor még kicsi voltál, nagy örömmel vonszoltalak koncertekre, bár legtöbbször csak a turnébuszban aludtál. Egyik alkalomkor egy idegen férfi pillantott meg téged a busz ablakán keresztül, amikor beszálltam. Odarohant hozzám könnyes szemekkel, hogy az apád, és hogyha nagyobb leszel, adjam oda neked a levelet... Elfogott engem a rossz érzés és a féltékenység. Nagyon megszerettelek, és féltettelek akkor. De bólintottam, és nem nyitottam ki, mert tudtam, hogy nem illik. Talán még nem késő, hogy odaadjam, fogalmam sincs. Nem tudom, mit ír... Érdekel téged?
 Lefagyva hallgatom szavait. Hangja remeg, nem szívesen meséli ezt most nekem. Habozok, nem tudom, mit feleljek erre. Talán az egész életemet megváltoztatná, ami benne le van írva. Mérlegelek. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, de én mást nem is tudnék apámnak tartani Mike-on kívül, még ha van is ez a helyzet... Végül sóhajtva így felelek:
 - Nem akarom elolvasni. Legalábbis még nem érzem késznek magam hozzá - motyogom kissé bizonytalanul ugyan, lesütött szemekkel.
 Apa meghatottan karol át. A gyomrom görcsbe rándul, el akarok tőle szakadni... Rossz érzések keltenek hatalmukba. Teste a jó illatokon kívül, melegséget és szeretetet áraszt, érintései finomak és óvatosak. Lehunyom a szemem, és könnyezni kezdek. Miért kell, hogy ilyen jó legyen, ha a közelében vagyok? Nem akarom belelovalni magam a dologba, de lassan csak arra tudok gondolni, hogy már késő... Beleszerettem. A gondolatra én lököm el magamtól lassan, hogy ne tűnjek túl gyanúsnak.
 - Na, ne sírj! - törli le a könnyeimet, de szemében én is látom a sírásra utaló csillogást. - Bármikor elolvashatod a levelet...
 - Nem, nem - rázom hevesen a fejem. - Bár érdekel, ki az apám, a világért sem tagadnálak meg. Csak kérlek... Egy darabig hagyj békén! Át kell gondolnom néhány dolgot - kérem, ő pedig megértően bólint, és elhagyja a szobámat.
 Ismét hátravetem magam az ágyon és zokogni kezdek. Még érzem bőrömön ölelését, orromban az illatát. Szinte belém égett jelenléte. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Szükségem van valakire, akinek mesélhetek ezekről az érzésekről.
 Megfogom a telefonom, és tárcsázok.
 - Adam! Gyere át, kérlek! Beszélni szeretnék veled.

1 megjegyzés: