2015. szeptember 22., kedd

24. Lázasan szerelmes

Srácok, csoda történt! Jézus feltámadt, valóban feltámadt!
A viccet félretéve, ami nem is vicces, tényleg egy valóságos csodának fogom fel, de már tudom, hogy lesz innentől a történet. Igen, én ennek örülök. De akik ténylegesen szerették, és gyakran olvasták ezt a blogot, azok annyira nem fognak repesni az örömtől, ugyanis három-négy részre lehet már csak számítani ezen kívül. Igyekszem a legjobbra törekedni, még ha ezen a fejezeten nem is látszik. Most már nem lesz olyan, hogy ötlet hiányában csak valami random dolgot lepötyögök folytatásképp. Remélem, tetszeni fog, amit kitaláltam nektek, és sikerül valamennyire maradandót alkotnom. Ha nem, én szerettem ezt írni.:3 Na, de nem pofázok tovább. Jó szórakozást!^^

 Reggel, az ébresztőórámra úgy kelek fel, mint aki egész éjjel ébren volt. Csak nehezen sírtam magam álmomba. Az engem mardosó bűntudat, és tehetetlenség majdnem felemésztett engem, és én vártam. Meg akarok szabadulni mindentől, ami körbevesz. Könnyektől összeragadt szemhéjaim alig akarnak kinyílni, De mikor végre sikerül újra látnom, az egész szobám el van mosódva körülöttem. Szédülök, és iszonyatosan fáj a fejem. Ösztönösen megérintem a homlokom, amely szinte lángol, olyan forró. Semmi kétség, belázasodtam. Kitántorgok a szobámból, és egyenesen a lázmérőhöz veszem az irányt. Harmincnyolc egész hat tized fokot mutat a pittyegés után, így készítek magamnak egy Neocitrant, és szépen lassan kortyonként elfogyasztom. Csak ivás közben döbbenek rá, hogy a torkom is majd' szétszakad a fájdalomtól.
 - Hát te? - lép ki apa a hálószobából, és feltekint az órára. - Miért nem öltözöl?
 - Ma nem megyek iskolába - felelem halkan.
 - Nagyon sápadt vagy. Megbetegedtél? - jön felém rémülten, és ő is a homlokomra tapasztja a kezét. Az eddig oly melegnek érzett tenyere, most szinte lefagyasztja bőröm. Ismét kiráz a hideg, mint általában, ha megérint.
 - Apa... - nézek fel rá elfátyolosodott tekintettel. - Kérlek, ne haragudj rám! - motyogom erőtlenül.
 Apa elmosolyodik, és megölel. Forró karjaiba bújtatom arcom, lehunyom a szemem, és csak hallgatom megnyugtató szívverését. Bedugult orromtól sajnos nem érzem jellegzetes illatát, de mégis olyan számomra. Kölnije teljesen beleégett az emlékezetembe.
 - Tudod ugye, hogy mindig hiányozni fogsz? - tol el magától, és letörli arcomra száradt könnyeimet. - Bármi lesz is veled, rám számíthatsz.
 Adam is ezt mondta, és most még sincs mellettem. Én sem vagyok mellette. Talán már mindennek vége köztünk.
 - Most búcsúzkodunk? - nézek fel rá. A szívem iszonyatosan hevesen ver, és most nem a láz az oka. Rettegek a válaszától. Rettegek mindentől, ami a jövőben vár rám.
 - Szeretnél? - mosolyog rám keserűen, és megsimítja az arcom. Úgy megcsókolnám, ha tehetném...
 - Hogyne - motyogom szarkasztikusan. - Bevonulok a szobámba pihenni, jó?
 Apa bólint, én pedig beszédelgek, és rádőlök az ágyra. Szinte tocsogok a saját izzadtságomban, de azért betakarózok, mert fázom. Egy hirtelen felindulásból megragadom a telefonom, és írok egy SMS-t Adamnek.
 ,,Belázasodtam, ma nem megyek iskolába. El tudnád majd küldeni a leckét?"
 Még nincs nyolc óra, ilyenkor még bőven készülődik. Ez az üzenet valójában egy egyszerű teszt részemről, hogy mennyire haragszik. Ha egy válaszban megtagadja a kérésem, nem annyira, de ha nem felel, akkor igen. Jelez a mobilom, a szívem pedig hatalmasat dobban. Remegő kézzel ragadom meg, és nyitom meg a beérkező üzenetem.
,,Rendben. Gyógyulj meg!"
 Ez az üzenete jobban fáj, mintha azt írta volna, kérjem el mástól. Megint csak rávilágít, mennyivel önzetlenebb, mint én valaha is voltam. Magam mellé teszem a telefont, és dideregve az oldalamra fordulok. Lehunyom a szemem, és megpróbálok egyenletesen lélegezni. Betegen még sebezhetőbb az ember, így csak a Neocitranban tudok bízni, hogy általa elnyom majd az álom. Így is tesz. Szépen lassan már nem gondolok semmire, csak az elsötétült képet látom magam előtt, mely az alvás jele...

 Lassan nyitogatom a szemeim. Előttem Adam ül, egy bögrével a kezében. Hálásan mosolygok rá.
 - Mike csinált neked teát, én pedig hoztam a házit - közli tárgyilagosan.
 - De ugye haragszol rám, Adam? - kérdezem kétségbeesetten.
 - Már nem. Talán én is hisztisebb voltam a kelleténél - mondja, és az éjjeliszekrényemre teszi a bögrét, a telefonom mellé. - Kerestelek, de egyszer sem vetted fel.
 Ösztönösen megragadom a mobilom, és megnézem az értesítéseket. Adam vagy hatszor hívott.
 - Úr Isten, ne haragudj, le voltam némítva! - kapom a szám elé a kezem.
 - Nem haragszom, csak aggódtam.
 - Tényleg nem?
 - Figyelj, betegen nem tud az ember jó döntést hozni... - vigyorog pimaszul, mivel nekem is egy finom mosolyt ültet az arcomra. - Ugye még nem hívtad fel apukádat?
 - Nem. Miért? - nézek rá csodálkozva.
 - Szeretném, ha előtte beszélnél Mike-kal - jelenti ki egy sóhajtás kíséretében.
 - Persze, ez természetes. Nem akarok szó nélkül távozni az eddig otthonnak nevezett házamból...
 - Nem - rázza a fejét hevesen. - Nem úgy értem.
 Felülök az ágyon, és kíváncsian figyelem.
 - Mondd el neki, hogy szereted őt!
 Körülöttem forog a világ. Csak abban tudok bízni, hogy a láz az oka, és valójában félrehallottam Adam kérését. De nem. Arcán látom, komolyan gondolta, amit mondott.
 - Miért tenném? - motyogom értetlenül.
 - Egyrészt, ez egy jó magyarázat arra, hogy miért mész el, másrészt lehet, hogy olyan választ kapsz, aminek örülni fogsz - magyarázza, én pedig kétségbeesetten rogyok vissza a párnámra.
 - Azt akarod mondani, hogy apa is szerelmet fog vallani? Ugye, ez csak valami vicc?
 - Ki tudja? - mosolyog rám keserűen. - Legalább nem lesz hiányérzeted.
 Magam elé meredve elgondolkozok. Ha elmondom neki, biztosan nem veszíthetek. Maximum elutasít, de az sem lehet meglepetés számomra, hiszen természetes, hogy egy épelméjű férfi nem szerethet bele egy nála huszonkét évvel fiatalabb lányba. Tudja, hogy mennyire fontos nekem, és amúgy is képtelen lennék ésszerű magyarázatot adni arra, hogy miért akarom elhagyni. Ha mindent elmondanék neki, talán megértené. De egy dolog azonban nem hagy nyugodni, bárhogy is gondolkozom...
 - Veled mi lesz? - nézek fel rá kétségbeesetten.
 - Velem ne foglalkozz. Nekem sokkal reménytelenebb a dolgom, mint Neked. És... Nekem nem is olyan szükségszerű. Majdcsak kiheverem.
 Nem érdekel, hogy beteg vagyok, és akár egy érintéssel is megfertőzhetem, könnyezve dőlök bele Adam karjaiba. Nélküle már rég halott lennék. Annyira hálás vagyok neki mindenért, és szeretném, ha ezt ő is tudná.
 - Ad! - tolom el magamtól mosolyogva, és letörlöm a könnyeimet.
 - Igen?
 - Ha meggyógyultam, szeretnék veled egy kicsit kimozdulni. Mondjuk elmehetnénk a parkba vagy egy fagyizóba, ilyesmi...
 - Remek ötlet!
 - Legalább addig se kell gondolnunk a helyzetünkre. Meg amúgy is régen csináltunk valamit kettesben - magyarázom izgatottan.
 - Ez esetben gyógyulj meg gyorsan! - kacsint, és feláll. - De most hazamegyek, mert sok a tanulnivaló.
 - Akkor én is belenézek a tankönyvekbe - sóhajtok. - Szia!
 Ad int, és kilép az ajtón. Már most érzem a hiányát, de izgatottan veszem a kezembe az Adam-től kapott lapot, melyen a házi feladatok szerepelnek. Annyira várom már a vele való kiruccanást...

2 megjegyzés:

  1. Nem. Nemnemnem. NEM.
    Akkor már csak pár rész, és vége? Komolyan keresnem kell majd egy másik blogot, ahol rendszeresen fangirl görcsöket kaphatok?!
    Kegyetlen vagy :s
    Amúgy IMÁDTAM ezt a részt. Talán ez lesz a kedvencem.
    Na jó, na. Az egyik kedvencem ^-^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni ez a rész.c,:
      Köszönöm szépen, hogy hű olvasómnak tudhatlak!u^u

      Törlés